Oppenheimer (2023) 83% 325★

Nehéz nem érzelmi kirohanásból írni erről a filmről. Én alapvetően szeretem Nolan munkásságát, amely mindig sajátos technikával és hangulattal ragadja meg a figyelmem, Cillian Murphy tehetségét pedig már évek óta követem, úgyhogy leplezni sem fogom, egy grandiózus filmélményre vártam. Azt hiszem, leginkább érzelmileg, pusztító értelemben el is érte a várakozásomat, amit végig a dinamikus és folyton változó súlypontok tartottak fenn: a karakterek pillanatnyi fölénye folyamatosan változott, ez pedig állandó feszültséget eredményezett. Ezzel együtt viszont olyan mélyen felkavart, hogy nem tudtam megszólalni a film után másról, mint a filmről, de magáról a filmről is nehéz még most is bármit mondanom.

Az atombomba megvalósításának folyamatát nagyon komolyan vette Nolan, tényleg, le a kalappal, ahogyan kibontotta és vezette a cselekményt, viszont a brutális, fizikai következmények el lettek takarva, és ez borzasztóan dühít. Nem mutatja a halált, amiről Oppenheimer beszél. Nem mutatja a pusztítást, amit a hatalom okozott. Csupán politikai megalkuvásokkal foglalkozik a végén, meg hogyan árulták el. És végül nem olyan „kompenzációt” vagy megbánást mutat Oppenheimerben, mint amit nagyon akartam látni.

Szakértelmi tudásom szinte nulla a témát illetően, úgyhogy a film feléig csak kapkodtam a fejem a nagy nevek és vegyületek hallatán, de őszintén nem bántam, mert nekem személy szerint, mint film, mint filmélmény, film minőség esztétikus és dramaturgiailag csúcs. És így kb ennyi tellett tőlem „objektíven”.
spoiler Szóval, igen, érzelmileg borzasztóan felkavaró film.

Ugyanakkor pedig noha nem vagyok tudós ember, valahol megértem Oppenheimert. Az embernek is van teremtő ereje. Oppenheimer évekig elmélkedett, kutatott és kísérletezett a találmányával, megalkotott valami olyat, amit előtte senki más. Az alkotó örömöt lel az alkotásban és ő ad célt neki. De ezt a célt elvették tőle és mai napig egymás fenyegetésére használják.

Mr. Nolan, újfent köszönöm ezt a merő dögunalmat.
Bevallom, én is hibás vagyok. Rágóta tudom, hogy Nolan filmjei nem egyeznek az én ízlésemmel (a témái igen, a rendezői és forgatókönyvírói stílusa viszont nem). Viszont amikor megígértem Anyámnak, hogy megnézem vele moziban, csak reflexből rávágtam, hogy „Persze, nézzük meg!”, mert hát rögtön elkezdett villogni a fejemben az atombomba szó és ez ugyebár baromi izgalmas téma. Aztán megláttam, hogy Nolan követte el ezt a filmet és elszállt a lelkesesdésem (+ @amnézia értékelése is előrevetítette, hogy most se fogom megszeretni a rendezőt…). Anyámat viszont nem akartam cserben hagyni, szóval megnéztem moziban ezt a 180 perces rettenetet.

HOGY MIÉRT ROSSZ?
– Ha nem fújod töviről hegyire, hogy kik voltak a korszak fontos figurái, akkor élvezhetetlen. (Hogy szemléltessem: képzeljétek el, hogy megkéritek a rendezőt, hogy mondja fel az ábécét. Erre ő a fél betűkészletet kihagyja, de magabiztosan szavalja a maradékot, majd néha előre meg visszaugrik egyre-egyre.) Összevissza dobálóznak a nevekkel, kevert időrendben zajlik a cselekmény, még fel se fogtuk, kire kéne épp figyelnünk, máris ugranak másra.
– Teljesen érdektelenül van minden előadva.
– Kevés a fizika és a kémia, pedig attól, hogy életrajzi film, szerves része kéne, hogy legyen.
– Gyáva film, mert épp csak annyira mocskolja a szereplőit és az USA-t, amennyire még nem kínos. Mert ugyan a Trinity tesztet mutatja, de a Hiroshima lebombázásáról csak egy rádióadásból értesülünk. Nagasaki lebombázását még ennyire sem méltatta a tisztelt rendező, csak benyögik, hogy „Ó, és Nagasaki!”. Nem azt vártam, hogy csillivilli effektekkel mutassák a robbanást, de érzékeltetni kellett volna azt a pusztítást. Hogy mekkora felelősség koncentrálódott túl kevés kézben. Ha már ilyen „komoly” művet hoznak össze a címszereplőről és a korabeli állapotokról, akkor elvárom, hogy rendesen tunkoljanak bele mindenkit a sz.arba. A hab a tortán, hogy amikor vetítésen mutatják a bomba eredményét, akkor csak a szereplők megdöbbent arcát mutatja a kamera. Isten ments, hogy szembesüljünk vele, micsoda mészárlást végzett ez a dicső nemzet.

AMI TETSZETT (és a 3 csillag csak ezekre jár):
– Az a kb. fél óra, ami a Trinity-teszt előkészítésével kezdődik és tart egészen addig, hogy Oppenheimert megtapsolják és képzeletben rálép egy elszenesedett holttestre. (Egyébként ritka undorító (és találó) rész volt, mikor megtárgyalták, melyik japán városokra dobják le a bombát.)

Összegezve: egy újabb harmatgyenge alkotás egy roppant izgalmas témában. Egy képzeletbeli polcon feltehetjük a Fat man és Little boy mellé. (Az viszont legalább csak 2 óra.) És ide is érvényes, hogy ha a címszereplőre vagy a két atombomba létrehozására vagyunk kíváncsiak, inkább nézzünk meg egy sima dokumentumfilmet.

Tényleg olyan nagy kérés, hogy élvezhető játékfilmet csináljanak ebben a témakörben?

Nem semmi médiakampánya volt ennek a filmnek. Nagyon vártam már. Az előzetesek egészen káprázatos képeket mutattak, és egyértelműnek tűnt, hogy Cillian Murphyt eltalálta egy nagy szerep. A tudományos ismeretterjesztés komoly szelete (volt) az életemnek, ezért elég sokat tudok róla. Azt is, hogy a matfiz területén felhozó leckék kellenek. Még csak a búvárkodás tanulásához sem lehet hasonlítani a fokozatosságot emlegetve. Errefelé még a legkörültekintőbb idegenvezető is képtelen nem azonnal feltárni a lábunk alatt tátongó mélységeket. Nolan meglepett azzal, hogy milyen mértékben képes volt kihagyni a tudományos ismeretterjesztést ebből a történetből. Nem nagyon feszegeti itten senki, hogy miről is szólt akkoriban a tudomány. Van néhány szép mondat, és talán egyetlen vizuális bemutató a fekete lyukról (a többi inkább csak lázas képzelődés, amely egy NIN-videoklippbe is belesimulna). Inkább külsőségek vannak, hogy egyetlen ember esik be Op. első előadására. Szerintem emiatt teljesen természetesnek tűnik minden történés, és ennek a kornak, ezeknek az egymás társaságát megtaláló embereknek a különlegessége, eszméletlen forradalmisága nem látszik. Ezek az emberek úgy járhattak-kelhettek, mintha egy időutazó ugrott volna vissza több száz évet. A kezdő, a tapasztalatlan nem érti meg ezt ebből a filmből, inkább csak elveszik a nevek kavargásában. Azé tud csak ez a film lenni, aki tudja, mi az Enrico Fermi-díj, amelynek első díjazottjai így vagy úgy, de kötődtek az egész projekthez. Akkor viszont azt is tudja, hogy Neumann eléggé feltűnően hiányzik a nevek kavargásából. (Lásd @chani értékelését: https://snitt.hu/ertekelesek/1731886) Meg nem árt, ha a lelkünkben van az ezen a borítón látható fotó: https://moly.hu/konyvek/jim-holt-amikor-einstein-godellel-setalt. (Ha már életem szeletét emlegettem.)
Nolan tehát úgy döntött, nem beszél tudományos kérdésekről. Akkor inkább már tudománypolitikáról van szó. Legalábbis a suskusok szintjén. Kicsit meg is lepett, hogy a kétszerezett bizottságosdinak, azaz a Strauss-szálnak kellett volna mindent összetartania. Az meg egyértelmű, hogy itt nem a nagy tett a szervezőerő: Nolan nyakasan tartja magát ahhoz, hogy a bomba miatt sem veszi le a szemét Oppenheimerről. Ez nagyon fontos, mert ebből mutatkozik meg az alkotói szándék, hogy Oppenheimert ismerhessük meg. Szerintem azonban félreértés ezt lélektani drámaként tekinteni. Vagy, ha annak vesszük, akkor végképp nem sikerült a film. Ebből a szempontból ugyanis egyáltalán nem jön elő az a feszültség, ami ezt szervezhetné, és olyasmikből fakadna, minthogy a cselekvési lehetőség nem írja felül az aggályoskodást, de itt még el is tudja teljesen nyomni. Lásd a jelenetet, amikor Teller ki akar szállni. Vagy amire egy mondattal utalnak csak, hogy Oppenheimernek ki kellett lépni a tudós szerepből, és tudományszervező lett – és ez a kettő már akkor sem ment igazán jól együtt. Van itt tehát konfliktus a főszereplőnk lelkében, de még a volt szerelmének elvesztése sem tudja igazán mélyen megtörni. Vagy csak ott, legmélyen, belül?
Szerkezetileg nem volt ez nehezen követhető film, de kérdés bennem, hogy mit is láttam. Az a bajom, hogy kicsit mindent, és ezért mindent eléggé felületesen. Volt tudománypolitika, volt narcizmus, volt tárgyalás, volt siker és vívódás, de nem látom, mivégre. Nagyon nagy kampány előzte meg ezt a filmet, és most azt gondolom, nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ahogy az egyes, mindössze szigorúan egy-egy karakterológiai jegyet viselő szereplők esetében látszik leginkább, a felszín markáns, de a mélység hiányzik belőlük. Az összességüknek kellene kiadnia azt (és most nem bírom kihagyni), ami az atomok közötti „üresség” dacára szilárd testekben tapasztalható. Az én kezem ezt nem tapintotta.

Először is: állati nagy sikerélmény számomra, hogy kibírtam moziban ezt a 3 órát mosdószünet nélkül, főleg, hogy egy ideje sokszor a 2 óra sem szokott menni.

„Robert! Azért ne pusztítsd el a világot!" – inkább csak egy (kettő) várost, az még belefér (tette hozzá Groves, csak ezt már kivágták a filmből). (:

Reménykedtem benne, hogy elsődlegesen történelmi film lesz, de egy tömény önéletrajzi darabról van szó, ami nüansznyi részletességgel, s az én szememben túl sűrűn mutatja be Oppenheimer életét. Pl. a kb. 45 perces felvezetést az egyetemi megpróbáltatásaitól kezdve a nőügyei bemutatásáig össze lehetett volna foglalni maximum 20 percben.
Egy kisregényt tudnék írni arról, miben van még hiányérzetem (pl. örültem volna, ha kiemelik az atombomba biztonságpolitikai vetületeit, hogy ez mit jelent azon államok számára, akik rendelkeznek vele stb.), a fizikai, kémiai fun-factacról szóló részek viszont tetszettek.
A hangulatra és a stílusra nem lehet kifogásom: giccs és hatásvadász mentesen érzékeltették a téma súlyosságát. Az érzés, ami a film nézése közben szinte végig dominált nálam, az az undor – mindenki felé, aki érintett az ügyben. Amit viszont a leginkább díjaztam, az az, hogy többször kihangsúlyozta, kik az igazi felelősök, azaz a politika, akik a vezető pozícióban ülnek (ideológiától, párttól függetlenül, de erre szintén helyesen utalt a film), és felhasználnak mindent és mindenkit a hatalmi játszmáikhoz, jelen esetben a tudományt. Ahogy Einsteintől (aki szintén sáros az ügyben) is elhangzott: „Ez nem rólunk szól, hanem róluk". Ugyanígy a Trumannel játszódó jelenet, ami szintén érzékeltette, kié volt a végső döntés, kitől függtek igazán a történtek.
Ez a film igazi üzenete, ami egyeseknek / sokaknak nem új információ, de mindig ki kell hangsúlyozni, és nem szabad elfelejteni.

És én lettem a Halál. Világok pusztítója.
Ez a film egy mestermű. Az ilyen filmekért éri meg filmeket nézni.

Hát frenetikus, grandiózus és zseniális!!!
Oscart neki!
De félre tréfa (bár nem tréfának szántam: Oscart neki!) – a film felépítése, a látvány a színészi játék – minden nagyon egyben volt!
Én csak érintőlegesen ismertem a történetet, és nagyon sok új infót is merítettem belőle, ráadásul úgy, hogy közben igen jól szórakoztam.
A Szentháromság-hadműveletnél jobban felpörögtem, mint egy jobbféle thrillernél!
Cillian Murphy-t eddig is kedveltem, de itt aztán tündökletes alakítást produkált! Imádtam!
RDJ-t meg első körben fel sem ismertem – mellesleg zseniálisat alakított ebben az igen ellenszenves karakterben is.
A film nagyon egyben van úgy ahogy van.
Viszont az egész konklúziója számomra: eddig sem voltak kedvenceim a politikusok, de most már kezdem egyenesen gyűlölni őket!
–
Update:
Néhány gondolat, miután végig olvasgattam az eddigi értékeléseket (mert filmnézés előtt szándékosan nem olvastam semmi ilyet)
Nem értem, miért gondolják egyesek, hogy egy film csak akkor lehet jó, ha percenként lövöldözés/üldözés/robbantás/gyilkolás van benne. Lévén ez egy életrajzi film – jó, igaz, hogy az atombomba atyjának életrajzi filmje- ráadásul épp ennek a szörnyűséges csodának a következményeitől való meghasonulás balladája, és ezt nem is titkolták a készítők, nem is tudom, egyesek mit vártak?
Emberekről, elsősorban tudósokról, na meg (gusztustalan) politikusokról és politikai játszmákról, és a lelkiismeretről – és főképpen (Oppenheimer esetében) az emberségről és bűntudatról szólt a film. Minden a helyén volt benne.
Aki atombomba dobálásról akart filmet látni, az rossz mozira ült be!
UPDATE 2
Alább olvastam: „Miután felrobbantották a bombát, nem kellett volna ennyit bajlódni a párbeszédekkel.”
Tessék??? Azt senki nem vette észre, hogy ennek a filmnek a lényege a „párbeszédek”, ez az erőltetett műtárgyalás, amit azért kreáltak, hogy Oppenheimert teljesen ellehetetleníthessék, és ne kaphasson tovább lehetőséget, hogy nyilvánosan hirdesse lelkiismerete által diktált nézeteit, hogy az „atomszellemet”, amit valójában ő szabadított ki, vissza kell gyömöszölni a palackba???
Ááááá – nem veszik észre, hogy ez nem az a műfaj? Nem akciófilm? Ez egy életrajz!!! És nem egy kommandós életrajza!

Röviden! A hibáival együtt ez egy nagyon szuper film, amit egy igazán hozzáértő rendező-forgatókönyvíró készített!

Külön kiemelem a fantasztikus munkát végzet Robert Downey Jr. művészetét, igaz már régebben is nagyon tiszteltem, mint színész, csak sajnos az utóbbi időben a Marvel dömping elvonta a figyelmemet erről a tényről. Ebben a filmben olyan csodálatosan építtette fel a karaktert a végére, hogy ez bizony minden díjat megérdemel.
Cillian Murphy sem kivétel!

Valószínűsíthető volt, hogy nem fog tetszeni azoknak, akik úgy ülnek be rá, mintha a Halálos iramban 358. részét néznék. Szerintem elgondolkodtató volt a film és zseniálisnak tartom, habár én nem vagyok látens fizikus és lehet ez a baj…

összegezve: egy 3 órás film arról, hogy egy férfibe azután szorul belé némi empátia, miután feltalálta az atombombát, ami végül megölt több százezer embert.
i guess he wasn't Kenough.

(ez egy vicc)

Kellett kis idő a film után, hogy megvitassam magammal miről is szól a film tulajdonképpen és ahhoz képest mit kaptam, magamhoz képest mit vártam és kaptam. Ha a filmcímet nézem, hogy ez magáról a tudósról szól, akkor személy szerint nagyon keveset tudtam meg az emberről, ha önmagában a Manhattan tervet vizsgálom és abban Oppenheimert, akkor ugyanezt tudom elmondani. Számomra nagyon feldarabolt a film, túl gyakoriak és logikátlanok az időbeni ugrások, és amit már többen is említettek, ha az ember nincs pontosabban tisztában a történelmi szereplőkkel, akkor piszok nehéz követni. Nem éreztem hogy jobban ismerném az embert a végére mint amikor elkezdődött a film, és ez számomra nem túl megnyerő. De valamiért mégis tetszett az egész, de több nap után sem tudom megfogni magamban az okát. Ami biztos, hogy úgy álltam fel a film után a moziszékből, hogy bizonyosságot nyertem, az ember számára nincs menekvés, a teljes pusztulásba fogjuk magunkat taszítani. Képmutató faj vagyunk, és itt teljesen mindegy amerikai orosz német vagy bármelyik ország lakójáról beszélünk. Mert amit itt láttam, vagyis a következtetésem az ugyanaz, mintha egy bármilyen filmet néznék a nürnbergi perről. Tudósi véna, vágy a felfedezésre, az erre való hivatkozás és persze arra ha nem mi majd más megcsinálja és az még rosszabb, parancsot kaptam, utólag tudatosult bennem mit tettem stb. Oppenheimer esetében volt egy nagyon kényelmetlen érzésem a film utolsó harmadában, miszerint átment az ábrázolás abba az irányba, hogy Oppenheimert sajnálni kell, mindenki mást aki addig segítette a megvalósításban pedig karóba kell húzni. Ez nagyon nem tetszett, feloldozni őt. Mert ha magunkban őt feloldozzuk, akkor magunk számára is életünk során mindig találunk hasonló kapaszkodókat a rossz döntéseink miatt. Ha a film célja ez volt, akkor nagyon jól sikerült. Mert úgy érzem nem maradt a film objektív és tényszerű, hanem irányítani akart engem mint nézőt hogy bocsássunk meg. Ok. De kinek is?