Tizenkét dühös ember (1957) 93% 408★

Négyszer töröltem ki és írtam át a többoldalas értékeléseimet, de valahogy egyik sem volt elég kifejező ahhoz, hogy visszaadja a látottakat. Talán mert a nagyon jó filmekről nagyon nehéz jól írni. Van abban valami, hogy az ilyesmi önmagáért beszél…
Annyira precízen felépített, annyira feszes, annyira tökéletes.
Hihetetlen, hogy ez volt Lumet első filmje.
Nagyon szeretem a kamaradrámákat és itt ugyan a szereplők számát tekintve kicsit átlép az átlagos kereten, mégis a legjobb kamaradrámák egyike. Minden szereplőnek, minden mondatnak, minden újabb infromációmorzsának, minden mozdulatnak és gesztusnak helye, ideje és szerepe van az adott pillanatban. Nem hagy nyugodni, nem hagy megpihenni, csupán arra a kis szusszanásnyi időre, míg egyszer-egyszer az esküdtek is nagy levegőt vesznek a következő összecsapásra. Mert harc ez. Nem csak a bűnösségről való ítéletek harca…előítéletek harca, személyes sorsok harca, vélemények harca, logikai harc, társadalmi harc, tanult és öröklött viselkedésformák harca…tizenkét minden szempontból különböző ember harca. És a harcban ott van köztük a magányos harcos, a szövetséges, a kényszerből besorozott, a hatalommániás, a veterán, a lógós, mindenki. (És ott voltam velük végig én is.)
És nem hagyhatom ki, hogy mindez fantasztikus színészek tolmácsolásában. Fonda és Cobb a két pólus, aztán Sweeny és Begley, Marshall és Webber, de igazából mindannyian egytől egyig.
Nem olvastam a könyvet, de valamiért az az érzésem, nemcsak önálló filmként ilyen lenyűgöző, hanem adaptációként is kiváló alkotás.
Megnézésre ajánlott legalább egyszer mindenkinek.
(Egyébként az 1965-ös szinkronhoz volt szerencsém, ami szintén sokat tesz a film értékéhez.)

Van abban valami félelmetesen elegáns, hogy egy jó filmhez nem kell más, csak egy szoba, no meg 12 ember. Nem zsonglőrködik a látvánnyal, nem akar lenyűgözni, miközben mégis azt teszi azzal, ahogy kibontja az emberi természetet.
Persze 1957-es a film, így némiképpen kissé beszűkültebben állnak dolgokhoz, és azért feltűnik némi sztereotípia is, de azért ez a film, tényleg rendben van.

Senkit ne rettentsen el, hogy ez egy 1957-es, fekete-fehér film.
Piszok jó, lebilincselő, egyszerűségében nagyszerű. Egy perc üresjárat sincs benne, a stílusával pedig a mai napig könnyű azonosulni.
Nagyon jó volt, érdemes megnézni.

Mit mondjak, minden idők egyik legzseniálisabb filmje, mely idén ünnepli 60. születésnapját, mégis jó néhány mai filmet szégyenít meg. Tegnap éjjel néztem meg másodjára, és mégis ugyan úgy szögezett a képernyő elé, mint első alkalommal. A levegő szinte a szobában is izzik amikor ez a tizenkét férfi egymásnak esik egy gyilkosság ügyében. Az érvek és ellenérvek zseniálisan vannak adagolva, az ember alig várja a következő gondolatot, mely újabb vitát fog eredményezni. A párbeszédek kiválóak, ezek miatt egy percig nem érzi unalmasnak a néző a filmet, pedig az egyetlen szobában játszódik, kivéve a nyitányt és az utolsó pár pillanatot.
A színészek előtt le a kalappal. Bravúrosan alakít mindenki. A karakterek zseniálisan vannak megjelenítve, és gondolkodásukból, a tárgyaláshoz való hozzáállásukból nagyszerűen rajzolódik ki személyiségük.
A szinkron szintén első osztályú lett, rengeteg nagy nevet sorakoztattak fel, bár egy ilyen produkció meg is érdemli, hogy minőségi szinkront kapjon.
Szomorú, hogy média órán nem nézették meg velünk, pedig az biztos, hogy ezt vetíteni kellene az iskolákban, hogy a fiatalok lássák: így is lehet izgalmas filmet készíteni, nem kell hozzá millió robbanás és CGI orgia. Ennél már csak egy dolog szomorúbb, hogy nem adták még ki DVD-n kis hazánkban.

Mestermunka, mert olyan atmoszférát teremtett, hogy úgy éreztem, én vagyok a tizenharmadik dühös ember. Nem hagyott nyugodni, összekuszálta a gondolataimat, megváltoztatta a véleményemet, kifacsart a végére.

Alapból a 97-es verzió volt tervben, de úgy döntöttem végül,hogy azért mégiscsak az eredetit kéne megnézni először ami nem véletlenül klasszikus.
Végig fenntudta tartani az érdeklődést, többségében érdekes karakterekkel, párbeszédekkel és egy elsőnek egyértelműnek tűnő esettel amiről a végére persze kiderül,hogy nem az :D spoiler
Szégyenszemre nekem konkrétan ez volt az első fekete-fehér filmem, de ez nem vont le semmit az összképből.(most utólag rájöttem, hogy nem, de azok frissebb filmek :D)

Mindenkinek ajánlom, remek film.

Azért fájó ez a film, mert minden mondata, szava, lélegzete igaz a mai napig. Bármikor hallhatnánk vagy olvashatnánk a filmben elhangzottakat.

Miközben néztem rögtön eszembe jutottak azok, akik a kommentszekcióban néhány soros hír után lámpavasra húznának akárkit. Aztán, ha néhány nap múlva kiderül, hogy nem így volt, hanem amúgy, akkor meg valaki mást. Minden szereplő ismerős volt a mindennapokból. Szerintem ez is az egyik kulcsa a sikerének, hogy nagyon kidolgozottak a figurák (na meg persze a színészek, akik tökéletesen hozzák őket). Az ilyen típusú, zárt helyen játszódó, „beszélős” filmeknél nagyon sok múlik a színészeken és itt aztán nem lehet panasz senkire.A filmnek végig van egy feszültsége, nekem egy pillanatra sem lankadt a figyelmem.
Külön felfigyeltem a stylist (vagy akkor még jelmeztervező:) munkájára, aki az öltöny/ nyakkendő párost annyira az egyéni jellemekre tudta szabni, hogy már bevonulásnál lehetett sejteni (persze ehhez a színészi játék is kellett), hogy ki mit képvisel.

Lehet, hogy most nagyon messzire kerülök a filmtől, de eszembe jutott egy történet. Annak idején Friderikusz Sándor az egyik komolyabb műsorában bemutatott egy anyát, aki évek óta szenvedő, halálos beteg gyermekét vízbe fojtotta. Olvastam akkoriban egy cikket, hogy a felvétel előtt a közönséggel kitöltettek egy tesztet (úgy hogy néhány mondatban elmondták miről lesz szó). A közönség nagy része természetesen halálbüntetést adott volna az anyának (úgy, hogy Magyarországon akkor már nem létezett), többségük (természetesen) vízbe fojtotta volna. Miután végignézték a közel egy órás interjút zömüknek megváltozott a véleménye, legtöbben felmentették volna.

Ennyit számít az, ha meghallgatjuk a másikat, ha mielőtt véleményt formálunk alaposabban utánanézünk a dolgoknak, ha megpróbálunk konstruktív vitát folytatni. De nekem úgy tűnik, mintha az elmúlt több, mint hatvan év alatt (ahhoz képest amikor a film készült), mintha semmi nem változott volna az emberi jellemben. Ezen amúgy szoktam gondolkozni, hogy bár a technika, az életmód rengeteget változott az elmúlt évtizedekben, de mi mintha semmit sem változtunk volna. És ez véleményem szerint ugyanannyira jó hír is, mint amennyire rossz…

Ez igen… Kevés olyan film van, amihez alig találok szavakat, és ez az. 12 ember, tele nyílt, vagy elfojtott haraggal, ami szépen oldódik az ésszerűség józanító érvelésében. Ó, hogy mennyire egyszerű és felelőtlen elítélni valakit, amikor istent játszunk és kezünkben a hatalom! Hatalmas bátorság kell ezzel szembeszállni – és az igazság mellé állni.
Nagyszerű film!
Mondjuk spoiler. De ennyi „hibát” elbírt a film.

Nagyon tetszenek az egy helyszínen játszódó történetek. Azok közül is ez a kedvenc. Itt tényleg csak az emberek (és személyiségük) vannak és az alapszituáció. Egy nagyon jó színdarab nagyon jó film feldolgozása. Csak ajánlani tudom. Többszöri megnézésre is!

Nagyszerű és zseniális film. Javarészt egyetlen helyszínen játszódik, de tizenkét hőse tökéletes feszültséget és történetmesélést biztosít. Amerikában valójában nem jó dolog tanúnak lenni, és bizony ezt nem is titkolja a film, mindenki utál ott lenni, és bár a tizenkét ember nagyon különböző, az igazság csak egyet érdekel, amúgy mindenki lépne le, amilyen hamar csak lehet. De mégis, ez az egy lassan, de biztosan áttörést hoz, ami megismerteti velünk az ügyet és a történetet. A film helyenként vét a realista történetvezetés ellen, de nem baj, mert ettől tud alakulni maga a szituáció, ettől lehet érdekes a levezetés. A hibátlanul mért feszültség, a megfelelően adagolt történet pedig gondoskodik róla, hogy igenis végigizguljuk.
Mestermű.