Tizenkét dühös ember (1957) 93% 220★

Négyszer töröltem ki és írtam át a többoldalas értékeléseimet, de valahogy egyik sem volt elég kifejező ahhoz, hogy visszaadja a látottakat. Talán mert a nagyon jó filmekről nagyon nehéz jól írni. Van abban valami, hogy az ilyesmi önmagáért beszél…
Annyira precízen felépített, annyira feszes, annyira tökéletes.
Hihetetlen, hogy ez volt Lumet első filmje.
Nagyon szeretem a kamaradrámákat és itt ugyan a szereplők számát tekintve kicsit átlép az átlagos kereten, mégis a legjobb kamaradrámák egyike. Minden szereplőnek, minden mondatnak, minden újabb infromációmorzsának, minden mozdulatnak és gesztusnak helye, ideje és szerepe van az adott pillanatban. Nem hagy nyugodni, nem hagy megpihenni, csupán arra a kis szusszanásnyi időre, míg egyszer-egyszer az esküdtek is nagy levegőt vesznek a következő összecsapásra. Mert harc ez. Nem csak a bűnösségről való ítéletek harca…előítéletek harca, személyes sorsok harca, vélemények harca, logikai harc, társadalmi harc, tanult és öröklött viselkedésformák harca…tizenkét minden szempontból különböző ember harca. És a harcban ott van köztük a magányos harcos, a szövetséges, a kényszerből besorozott, a hatalommániás, a veterán, a lógós, mindenki. (És ott voltam velük végig én is.)
És nem hagyhatom ki, hogy mindez fantasztikus színészek tolmácsolásában. Fonda és Cobb a két pólus, aztán Sweeny és Begley, Marshall és Webber, de igazából mindannyian egytől egyig.
Nem olvastam a könyvet, de valamiért az az érzésem, nemcsak önálló filmként ilyen lenyűgöző, hanem adaptációként is kiváló alkotás.
Megnézésre ajánlott legalább egyszer mindenkinek.
(Egyébként az 1965-ös szinkronhoz volt szerencsém, ami szintén sokat tesz a film értékéhez.)

Van abban valami félelmetesen elegáns, hogy egy jó filmhez nem kell más, csak egy szoba, no meg 12 ember. Nem zsonglőrködik a látvánnyal, nem akar lenyűgözni, miközben mégis azt teszi azzal, ahogy kibontja az emberi természetet.
Persze 1957-es a film, így némiképpen kissé beszűkültebben állnak dolgokhoz, és azért feltűnik némi sztereotípia is, de azért ez a film, tényleg rendben van.

Valamilyen különös okból kifolyólag nem raktam be eddig ezt a filmet itt a kedvencek közé, pedig hát… :) Egészen biztosan benne lenne a 10 legjobb filmben, amit valaha láttam, ha egyszer összeállítanék egy listát erről. Pedig azt hiszem, nem kevés filmet láttam már. Ezt azonban évente 1-2 alkalommal megnézem. Most a Family Guy epizódja juttatta eszembe, és nagyon jól esett sokadjára is látni. Azt hiszem még soha nem láttam másképp, csak eredeti nyelven, de nem is nézném meg semmilyen szinkronnal. Annyira ritka az ilyen film, ahol minden egyes jelenet tökéletes, minden egyes mondat, minden egyes szó és hangsúly annyira a helyén van, hogy az valami félelmetes. Mind a 12 szereplőnek jut 1-1 nagyszerű jelenet a filmben (igaz, van akinek több is), és mindenki remekel. Főleg persze Henry Fonda, Lee J. Cobb, E.G. Marshall, Joseph Sweeney és Ed Begley, de tényleg mindenkit fel kellene sorolni. Fantasztikus film, zseniális alakításokkal, közben eléggé minimalista is, de fontos mondandóval és gondolatokkal.

Mestermunka, mert olyan atmoszférát teremtett, hogy úgy éreztem, én vagyok a tizenharmadik dühös ember. Nem hagyott nyugodni, összekuszálta a gondolataimat, megváltoztatta a véleményemet, kifacsart a végére.

Nagyon tetszenek az egy helyszínen játszódó történetek. Azok közül is ez a kedvenc. Itt tényleg csak az emberek (és személyiségük) vannak és az alapszituáció. Egy nagyon jó színdarab nagyon jó film feldolgozása. Csak ajánlani tudom. Többszöri megnézésre is!

Mit mondjak, minden idők egyik legzseniálisabb filmje, mely idén ünnepli 60. születésnapját, mégis jó néhány mai filmet szégyenít meg. Tegnap éjjel néztem meg másodjára, és mégis ugyan úgy szögezett a képernyő elé, mint első alkalommal. A levegő szinte a szobában is izzik amikor ez a tizenkét férfi egymásnak esik egy gyilkosság ügyében. Az érvek és ellenérvek zseniálisan vannak adagolva, az ember alig várja a következő gondolatot, mely újabb vitát fog eredményezni. A párbeszédek kiválóak, ezek miatt egy percig nem érzi unalmasnak a néző a filmet, pedig az egyetlen szobában játszódik, kivéve a nyitányt és az utolsó pár pillanatot.
A színészek előtt le a kalappal. Bravúrosan alakít mindenki. A karakterek zseniálisan vannak megjelenítve, és gondolkodásukból, a tárgyaláshoz való hozzáállásukból nagyszerűen rajzolódik ki személyiségük.
A szinkron szintén első osztályú lett, rengeteg nagy nevet sorakoztattak fel, bár egy ilyen produkció meg is érdemli, hogy minőségi szinkront kapjon.
Szomorú, hogy média órán nem nézették meg velünk, pedig az biztos, hogy ezt vetíteni kellene az iskolákban, hogy a fiatalok lássák: így is lehet izgalmas filmet készíteni, nem kell hozzá millió robbanás és CGI orgia. Ennél már csak egy dolog szomorúbb, hogy nem adták még ki DVD-n kis hazánkban.

Hihetetlen, de ez a film idén hatvan éves. És mint a világ legjobb filmjei esetében, egy percet sem öregedett, sőt, ha lehet ilyet mondani, fiatalodott. Az egészen biztos, hogy a témája aktuálisabb, mint valaha. Merthogy a témája maga az ember. És az emberi természet.
Reginald Rose valamire nagyon ráérzett. Egyfajta szociálpszichológiai kísérletként is felfogható történetének lényege pofonegyszerű: zárjunk össze egy tucat vadidegen embert (jelen esetben kissé szexista módon tizenkét férfit), és kényszerítsük őket arra, hogy egységként, egyetértésben ítéljenek halálra egy tizenharmadik idegent, avagy mentsék fel őt az elébük tárt bizonyítékok alapján. Ez a tizenkét ember jelen esetben tizenkét esküdt, akik egy bírósági tárgyalást követően vonultak el ítélethozatalra. A tények látszólag egyértelműek, az illető (fiatalember) bűnös. Egyenként elmondják. Egyes számú esküdt: Bűnös. Kettes számú esküdt: Bűnös… és így tovább. Tizenkettes számú esküdt: Nem bűnös. Hoppá. Ilyenkor mi történik? Mit tesz tizenkét dühös ember, ha akad köztük egy, aki nem ért egyet a másik tizeneggyel? Aki nem hagyja magát megfélemlíteni, lehurrogni. Akinek van lelkiismerete, és ami a legfontosabb: kételyei támadtak. Nem biztos benne, hogy mindaz, amit a mellette ülő összes többi készpénzként elfogad, igaz. Mert mi van, ha nem az? Ha a fiú ártatlan? Kivégeztetnének valakit ártatlanul, csak mert nem volt kedvük gondolkodni, alaposan megfontolni, végigvenni a bizonyítékokat, megvizsgálni azt, ami talán nincs is úgy? Igen. Ez a film története a felszínen. És ez a jéghegy csúcsa, kérem szépen. Mert a 12 dühös ember igazi története mindaz, ami a jéghegyből nem látszik ki, mert a víz alatt található: ez pedig az emberi döntés, a felelősségvállalás, a morális tartás kérdésköre. Továbbá az egyén, az individuum mibenléte.

A 12 dühös ember a jó és a rossz klasszikus harcáról szól. A birkák és a pásztorok harcáról. A társadalom leképezése, mikrokörülmények közötti bemutatásának iskolapéldája. Az akaratgyenge és akaraterős ember között feszülő ellentétről szól. Hogy az egyén, aki eredendően se nem jó, se nem rossz, hogyan válik némi nyomás, és a többi nagyhangú bégető rosszindulatú birka hatására csőcselékké, alaktalan, gonosz masszává, aki érzelem, megbánás nélkül ítél bárkit halálra. És hogy mindig van legalább egyvalaki, aki nem hagyja magát befolyásolni, aki nem alkalmazkodik, nem idomul, nem „úszik az árral”, legyen az divaté, politikai szólamoké, vagy éppen erkölcsi normáké. Aki mer önmaga lenni és nem hagyja magát megfélemlíteni az érvnélküli, ostoba ordítózók által, akik a gondolkodást erőszakkal helyettesítik.

A társadalom alapvetően nem rossz, nem romlott. A vezetői teszik azzá. Ez törvényszerű. Rendkívül könnyen manipulálható és irányítható az ember, mint tömeg. Erkölcsös, morális vezetőkre van szükség ahhoz, hogy a helyes irányba induljanak. És akkor az egyén is rádöbben, hogy ez az út a jó út. Ahogyan talán az a tizenegy férfi is ráébred, mi a helyes, akik kezében tartják egy általuk ismeretlen személy életét.
Csak remélhetjük, hogy ezt a filmet minél többen megnézik, és talán nem vágják rá rögtön, hogy „én biztosan az az egy lennék, aki szembeszáll a többiek által hangoztatott véleménnyel.” Mert tévednek. Nagy valószínűséggel ők is egyet fognak érteni a többséggel. Mert a csapatba tartozás biztonságérzetet ad. Nyugalmat. Még ha közben a lelkiismeretünk ellen valót cselekszünk is. De sosincs késő felismerni az igaz utat, és követni azt az egyet, aki látja a fényt. Tévedni emberi dolog, de ragaszkodni a tévedésünkhöz már nem megbocsátható. És a legnehezebben mindig önmagunknak bocsátunk meg.

Ez igen… Kevés olyan film van, amihez alig találok szavakat, és ez az. 12 ember, tele nyílt, vagy elfojtott haraggal, ami szépen oldódik az ésszerűség józanító érvelésében. Ó, hogy mennyire egyszerű és felelőtlen elítélni valakit, amikor istent játszunk és kezünkben a hatalom! Hatalmas bátorság kell ezzel szembeszállni – és az igazság mellé állni.
Nagyszerű film!
Mondjuk spoiler. De ennyi „hibát” elbírt a film.

Imdb top 250 miatt kerítettem rá sort és abszolút nem bántam meg. Tetszett, szép lassan adagolták a dolgokat, érezni lehetett végig, ahogy fokozódik a feszültség. Örülök, hogy ott volt az az egy ember, aki elültette a fejükben a kételyt és nem a nyilvánvaló és könnyű utat választották.

Olykor a „nyilvánvalóban” is érdemes kételkedni, némi kellemetlenséget vállalni, és időt szánni, fáradságot áldozni arra, hogy minden lehetséges szempontból körbejárjuk az állítólagos tényeket: a nyomozás során talán mi magunk is változunk „kicsit”.