Tizenkét dühös ember (1997) 82% 70★

Nagyon szeretem az ilyen filmeket! Mivel egy hosszabb értékelésem váratlanul eltűnt a laptopomnak köszönhetően, és most kicsit mérges lettem, (én vagyok a tizenharmadik dühös ember) megpróbálom rekonstruálni ami elszállt. Nos… ez a film sokkal jobban lekötött, mint bármelyik akciódús CGI mozi. Pedig csak egy lepukkant szobát láthattunk, ahol tizenkét ember szópárbajának lehettünk tanúi. A színészek tökéletesen szemléltették azt a frusztrációt, melybe a helyzet belekényszerítette őket. Különböző nézőpontok feszülnek egymásnak, és logikus okfejtések során keresztül válik számunkra egyre világosabbá, hogy talán mégsem úgy történtek a dolgok, ahogyan azt a tárgyaláson állították. Személyiségeket ismerhetünk meg, igazi hús-vér embereket. Vannak köztük bátrak, akik képesek szembe menni a többséggel, és addig nem nyugszanak, míg nem győz az igazság. Mert itt emberélet a tét. Egy ember élete, akit most nem izomagyú, kigyúrt akcióhősök védelmeznek géppuskákkal, hanem hétköznapi átlagemberek logikus okfejtésekkel. És kiderül, a szavaknak mekkora erejük van. És az is, hogy mindenki lelkiismerete felébreszthető. Az eredeti filmet nem láttam, csak az 1997-es feldolgozást, de engem tökéletesen meggyőzött. Jól esett ez a kis pszichológiai-logikai hadviselős agytorna. Már hiányzott. Számomra csillagos ötös, és ment is a kedvencek közé.

Percekkel az eredeti után kezdtem nézni, így több, mint friss volt az élmény és lehetetlen elkerülnöm az összehasonlítást.
Pedig ha nem tenném, és önálló filmként tekintenék rá, akkor nincs ezzel az alkotással semmi gond. Ugyan nem olvastam a könyvet, de kiindulva a az 57-es verzióhoz képest történt változtatásokból (ami lényegében nincs), ez is hű adaptáció. Ugyanaz a történet, ugyanazok a karakterek (néhányan még külsőleg is), ugyanazok a párbeszédek.
Ha viszont azt nézem, hogy remake, akkor felmerül a kérdés, hogy minek, ha az eredeti időtálló maradt. Mert egy színházi darabnál, amit adott korszakban fantasztikusan eljátszanak adott színészek, akik aztán sok-sok évtizeddel később már nincsenek köztünk, de a közönségnek igenis meg kell ismerni a történetet (mert érdemes), akkor van létjogosultsága a felújításnak. De ez egy film, ráadásul egy nagyon jól sikerült film, amit bármikor elő lehet venni újra. Rendben, filmeknél is van, amikre ráfér egy kis frissítés, még ha a maga idejében kiváló is volt. Előfordul, hogy technikailag, ideológiailag vagy színészileg meg lehet később jobban, aktuálisabban vagy izgalmasabban is csinálni. De itt a történet és az emberek a lényeg, úgy a felszínen mint a mélyben és ez a történet az évek során mit sem változott, mert az emberek, az emberiség sem változott – jobb irányba legalábbis nem nagyon. Az új film nem lett sem feszesebb, sem csavarosabb és a szereplők sem kaptak több réteget.
Én nagyon szeretem Lemmont, a szereplők többségét is ismerem más filmekből, tudom, hogy meg szokták tenni, amit meg kell, mégis, ha összevetem az elődökkel, hiába tette le mindenki az asztalra, amit kellett, jóval erőtlenebbek voltak. Nem tudom megmagyarázni, miért. Pedig látszott az odaadásuk, a párbeszédek is néha nemcsak tartalmilag, de szóról-szóra is visszaköszöntek és mégis…
Az viszont zavart (és közrejátszott a végső megítélésben), hogy bizonyos karakterek apró változásai bennem sokkal inkább érdektelenséget váltottak ki az odafigyelés helyett.
Lemmon itt már a 70-es éveiben járt. spoiler nagy jelentősége van, ami így szinte elveszik. Igazából Lemmon simán lehetett volna a 9.esküdt.
Cobb ijesztő 3.esküdt volt. Scott ugyanúgy játszotta el, mégsem rettentett meg.
Értem, miért volt 57-ben mindenki fehér, 97-ben meg az esküdtek fele fekete. Viszont valahogy úgy érzem, az 5. és a 10. esküdt cseréje nem az etnikai egyenlőség jegyében történt, hanem a „gyengébbek kedvéért”. Nekem viszont sokkal nagyobbat ütött a meglepetés ereje, mintsem a nyilvánvalóvá tétel. Szerintem pont az a lényeg, hogy spoiler
Szóval összességében korrekt, pontos, jó munka, ha valaki ezzel a filmmel ismeri meg a történetet, az is rendben van, de akinek lehetősége van, mindenképp vegye elő az 57-es alkotást.

Nem láttam az ’57-es eredetit, így összevetni a két változatot nem tudom, azt azonban érzem, hogy a ’97-es remake létjogosultsága bőven megalapozott. Ha van téma, amit érdemes lehet időről időre modernizálni, a lehető legátélhetőbb, kortárs viszonyokra alkalmazott módon a közönség elé tárni, akkor az ez, hisz ennek a történetnek akarva-akaratlan is oktató funkciója van. Talán még nekünk, európai nézőknek is, hiába nem kell életünk során szinte sosem akkora volumenű döntést hoznunk, mint az amerikai bíróságokra beidézett esküdteknek.

Leszögezhetjük, hogy az új filmet televíziós forgalmazásra gyártott produkcióként is halálosan komolyan vették. William Friedkin dirigálta, szereplői korábban vagy később mind emlékezetes alakításokat nyújtottak egyéb mozikban vagy sorozatokban. Legalább Lemmon és Scott jelenléte szinte önmagában is egyfajta kapcsolódási pont a klasszikus, nagy amerikai mozihoz. Friedkin is mindent belead, így elérik, hogy a tárgyalótermi drámák szűk eszköztára és dramaturgiai lehetőségei ellenére is maximálisan figyelemfelkeltő, lebilincselő, magával ragadó legyen a film. Hiába 12 összezárt embert nézünk egy szobában, nincs a mozinak képkockája, ami unalmas, üres, jelentőség nélküli lenne – és bár a filmezés maga tévéfilmként nem kiugróan szép esztétikailag, de gondosan komponált és átgondolt, tele nem kevés igen szellemes operatőri megoldással.
Mindent egybevetve a film mondanivalója univerzálisnak tűnik, és bár valóban nem tudom megítélni, eléri-e az első változat színvonalát ez az új értelmezés, azt biztosra veszem, hogy a közönséghez való eljutás, a néző megszólításának szempontjából itt már közvetlenebb az élmény, így inkább koncentrálunk a tárgyalótermi dráma konkrét esetére, mintsem a kultikus/klasszikus filmes mivolt által képződött nemes, de egyúttal elidegenítő patinára.
A történet esszenciáját adó, a felelősségre és az emberi élet jelentőségére vonatkozó iránymutatások kortalanok és rendkívül fontosak. Az is, hogy az előítéleteket és a humanizmust mellőző világnézeteket tompítja a többségi belátás, de felvillan a történet során az időskorral megszerzett tapasztalatok értéke és jelentősége, az egymás nézőpontjaival kapcsolatos nyitottság fontossága, illetve a vita és a diskurzus élményének valódi, nem győzelemre és vereségre, hanem belátásra és közös gondolkodással a legjobb döntés meghozatalára kihegyezett jellege. Ez utóbbi manapság, amikor az internetes kommunikációban szocializálódott emberek millió hiszik azt, hogy a vita egy csata, melynek a végcélja a győzelem, kimondottan tanulságos lehet.

Rendkívül értékes film a maga lehetőségeihez képest rendkívül jól kivitelezve. Mindenképpen ajánlanám megtekintésre!

Kár lenne tagadni, lényegében ugyanaz, mint az eredeti verzió csak valamivel kevésbé hatásos kiadásban, kicsit „modernizálva”, így azért felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme volt ezt megcsinálni, ha az eredeti továbbra is egy kihagyhatatlan klasszikus?
Persze nem volt baj a színészekkel és magát a filmet sem mondanám rossznak, de azért érezhetően az eredeti marad a jobb. (aztán ki tudja mi lett volna, ha ezzel kezdem)

Nem volt jó ötlet közvetlenül az ’57-es verzió után megnézni, mivel a szereplőkön kívül semmi nem változott (még jó hogy). Teljesen fölöslegesnek éreztem, hogy ezt újra filmre vitték. Ennyi erővel most is készíthetne valaki remake-et. légyszi, ne!
Mivel a forgatókönyv is ugyanaz volt, maximum csak a színészek teljesítményébe köthetek bele. Maradjunk annyiban, hogy nálam az eredeti stáb elérte azt, hogy a véleményem az övékével együtt megváltozzon, itt ez elmaradt. Kedvelem Lemmont, de nem győzött meg a karaktere.
Aki viszont látványosan más volt, az a bíró az teljesen mindegy, hogy más nemű lett. Tudom, hogy aprócska szerep, de az eredetiben annyira jól átjött a flegma stílusa, ezzel is tükrözve azt, hogy ez csak egy szokásos gyilkossági ügy, egyértelmű hogy az esküdtek mit szavaznak meg, lapozzunk. Itt meg?! Arról papol a bíró, teljes beleéléssel, hogy jól fontolják meg a döntésüket, mintha tudná, hogy az egyiknek még a szeme se áll jól… ez szerintem hiba volt.

Remek színészek! Ahhoz hogy működjön a dolog hozzátesz az is, hogy Fridekin minden snittet két kamerával vett fel, egy mindig az adott beszélőt vette, míg a másik a többiek reakcióit. Az alapanyag érdekes választás Friedkin részéről, mivel ő maga az egyik első rövidfilmjével megmentett egy ártatlanul halálra ítélt férfit, akiről a halálsoron forgatott. A filmje hatására kapott kegyelmet a férfi. Az eredeti 12 dühös ember is nagy klasszis, de ezt is ajánlatos megnézni.

Nekem az eredeti film jobban tetszett, de ez is megér egy megtekintést.

Úristen, hogy mennyire tetszett. Biztos újra nézem és az eredetit is megnézem. *---*
Annyira logikusan építették fel az egészet, hogy hogyan jutottak attól a pontól, hogy bűnős addig a pontig míg szépen rá nem jöttek a tények alapján, hogy hoppá lehet, hogy mégsem bűnős. Olyan vicces volta óra alatt leakarták tudni az egészet és egészen hétig ott ültek xD
Eszméletlen volt a 8. esküdt. mindent vitt. Olyan logikusan át gondolta az egészet. Szépen átgondolt mindent és utána meggyőzte a körülötte lévőket.
Le vagyok nyűgözve komolyan.