A kötél (1948) 80% 123★

Őszintén szólva nagy részében eléggé untam. A gyilkosságot három másodpercben lerendezi, és nekem kicsit sok volt a vendégek párbeszéde, mert nem tűnt relevánsnak. Mármint, időnként jól mutatta a két gyilkos furcsa viselkedését, amire itt-ott felfigyeltek a vendégek, de volt itt töltelék is rendesen. De! Zseniális, hogy szinte mindenféle vágás nélkül készült a film. Érdekes volt nézni hogyan oldották meg az egészet, ahogy követték a szereplőket, zoomolás helyett a kamerával mentek közelebb és hasonlók. A gyilkosság oka is érdekes eszmefuttatás volt. Egy-két dologért mindenképp megéri megnézni, de a történettől ne várjon senki túl sokat.

Ugyan manapság már nem tűnik nagy attrakciónak ez a bizonyos valós időben/egy snittben, vagy egy snittesnek álcázott modorban való filmezés, de emlékeztessük magunkat, pár éve az ilyesmiért még Oscar-díjakat is osztogattak – a csábítás nagy, biztos sok rendező szeretné kipróbálni, de Hitchcock itteni prezentációjában az talán a legszebb, hogy nem ez adja nekünk el a filmet. Sőt, általa a színházi darab mozgóképes interpretációjának egy nagyon érdekes lehetőségét ismerjük meg, sőt, a vágások nélkül dolgozó színpadi színészek nagyszerűségére is felhívja a figyelmünket, de mindez csak aprócska adalék ahhoz képest, amitől A kötél olyan nagyszerű…

A film egyrészt hatalmas gyönyörforrás azoknak, akik szeretnek remek színészi alakításokat nézni olyan nyugis környezetben, ahol nincs szinte semmi, csak a kamera és a színész. Esetünkben az egyetlen bónusz a történet nyújtotta dramaturgiai ív, illetve az ordító húszas évektől a hidegháború fellobbanása előtti utolsó napikig kihúzható történelmi periódus nagybetűs hangulata, természetesen az amerikai high-life körítésében. A történet hősei éppenséggel lehetnének Fitzgeraldi és Hemingwayi alakok is, érezzük, a miliő maga az eleven irodalom- és kultúrtörténet, egy olyan kor dokumentuma, amire olyan emberek tekintenek vissza vágyakozó romantikus érzésekkel, akiknek maximum csak idealista elképzeléseik vannak arról, milyen lehetett ott élni. Mindez egyetlen lakás szűkös kis környezetében, egy egyszerre lenyűgöző és tanulságosan mégsemolyanszép panorámával – eszményi!
És akkor jöjjenek maguk a színészek: Stewart és Dall magabiztosan viszik a hátukon a mozit, hozzájuk képest a harmadik kulcsember, Granger mintha nyitott kérdés volna – ő az egyetlen, aki a cselekmény során folyamatos és intenzív érzelemkifejezésre kényszerül, ráadásul elfojtott módon. Játéka így részben mintha a túlzottan is színpadias irányba tolódna néha el, vagy legalábbis annak határán egyensúlyozna. Alig néhány évvel később az Idegenek a vonaton idején már sokkal stabilabb és érettebb színművészként mutatta meg magát a vásznon. Ám a két társát óriási öröm nézni, és rajtuk a magyar szinkron is sokat dob a mi verziónkban, Józsa Imre mindig is otthonosan mozgott a feminin, maníros karakterek mindenféle, akár komikus árnyalataiban is, Csernák pedig elegánsan férfias, férfiasan elegáns orgánum – kár, hogy Harrison Ford egyszerűen elhasználta őt magát a magyar hallgatóság számára.
Furcsa mód az egyetlen alkotó, aki saját magából nem, vagy csak keveset tesz bele a nagy egészbe, az maga Hitchcock. Nem tudom, a film és a színdarab története hogyan viszonyul egymáshoz, de az egész mozi koncepciója magától értetődővé teszi, hogy nagy rendezői bravúrokra itt nincs szükség. Az egyetlen érdekes húzása ilyen szempontból ugyebár az egysnittes-(szerű) sztorivezetés, illetve a feszültség jellegzetesen rá jellemző eltökélt és nagyon célszerű fokozása – bár mivel a darabot nem ismerem, fogalmam sincs, ezek mennyiben voltak a saját ötletei. A kameraszögek meghatározásában biztosan ő döntött, amúgy mindig tökéletesen. Tény azonban az is, hogy a film javát kétségkívül ráhagyta a színészekre, de ezt nagyon jól is tette.

Mesés filmtörténeti klasszikus, szerintem egy kötelező alapvetés, rendkívül elragadó élmény még nyolcvan év elteltével is.

Szeretem az egy helyszínen játszódó kamaradarabokat. Jobban tud az ember a színészekre és a párbeszédekre figyelni. Kevés vágással vették fel, és tetszett ahogy a díszlet háttérben az idő haladtával besötétedik. James Stewart gyakori vendége Hitchcock filmjeinek és itt is jól hozta a karakterét. Érdekes eszmefuttatás volt, amit végül megvalósított a két elkövető. Azt hittem, hogy ez a film korában aktuális volt és mára már idejét vesztette, de be kell vallanom, jobban belegondolva sajnos nem.

Időtálló klasszikus. Az egy dolog, hogy a technikai oldala, hangulata korához mérten zseniális (még ha nem is teljesen vágatlan), de a profin megírt párbeszédek, a feszültség adagolása, Rupert végső monológja az elitről az, ami kortalan mesterművé teszi.

Na, ezt untam rendesen, végig a Született feleségek egy bizonyos jelenete járt az eszemben, de legalább tudom, honnan merítették az ötletet. Érdekes volt, hogy az egész egy helyszínen játszódik, mert azt hamar meg lehetett unni, viszont így több figyelmet kellett fordítani a színészek játékára, ami nem volt száz százalékos sajnos. James Stewart miatt érdemes megnézni, de amúgy nem ezt ajánlanám első nézésre.

A film dráma alapján készült, és ez nagyon jól látszik rajta. Meglehetősen lassú, elgondolkodtató párbeszédekre épülő darab, de fenntartja a feszültséget, hogy mi is fog történni a legvégén. Valószínűnek tartom, hogy a maga korában szuper műnek számított, ma már inkább csak érdekes, de mindenképp alkalmas egyszeri megnézésre. Azonban ne egy különösen izgalmas történetet várjunk tőle.

A film a korai thrillerek mintája. A feszültségkeltés, illetve a lebukástól való félelem kétfélesége a filmben jól mutatja azt, hogy pl. egy szociopata (Brandon) partit ad egy hulla felett, szó szerint, és egy nem szociopata (Philip) pedig mindvégig attól retteg, hogy kiderül a tettük. Hitchcocok jól bánik a színekkel ( a neon piros-zöld váltakozása), a kamerával, ami a védjegyévé vált. Összességében egy jó kis thriller, amit egyszer érdemes megnézni.

A rendezés miatt érdemes megnézni, a vágások hiánya és a kameramozgások érdekessé teszik, de én meglehetősen unatkoztam, a vendégek bájolgása idegesítő volt és a történet sem fogott meg igazán. Inkább filmtörténeti szempontból fontos és érdekes darab, azt hiszem, ezért érdemes megnézni.

Néhány hibája ellenére ez az egyik kedvenc Hitchcock filmem, részben James Stewart, részben az alaptörténet miatt. Nekem tetszik, hogy kevés vágás van benne, és ettől még nem unalmas. Az egész ettől tényleg olyan, mintha színházi darab lenne, az alapja amúgy is Patrick Hamilton darabja. A mellékszereplők játékán lehetett volna mit javítani.

Izgalmas volt. egyedül a horoszkópos nőtől kaptam idegbajt annyira nem volt szimpatikus. Egészen a legvégéig nem tudtam, hogy mi fog történni, ami a mai filmeknél elég ritka, hogy még csak utalás sincs a végkifejletre.