Műanyag égbolt (2023) 71% 82★

Köszönöm, magyar animáció, hogy visszaadod a hitemet a hazai filmiparban. A Kojot után most még egy film, ami biztos, hogy sokszornézős lesz, részben a szimbolikája miatt, részben pedig egyszerűen mert üresjárat nélkül, lenyűgözve néztem végig a két órát.
A legmegragadóbb a filmben, hogy nagyon magyar, de nem magyarkodik. Végig érezzük, hogy igen, ez a mi országunk jövője, a romos Miskolc, a búra alá került Pest, a Lánchíd, a kiszáradt Balaton – rendesen rázza az embert a hideg, amikor ezeket a képeket látja, pont azért, mert annyira közelinek érződik. A nevek is, magyar nevek, egyszerűen minden egészen itthoni, ami ad egy extra réteget a filmhez – mindemellett viszont nem tolja az arcodba a magyarságát, nem lenne élvezhetetlen külföldi szemmel. Tökéletesen megtalálta a harmóniát.
Erre a filmre is igaz, hogy jól alkalmazza a mutasd, ne mondd elvet – örülök, hogy ez kezd visszaszivárogni a filmgyártásba az utóbbi évek nagyon szájbarágós alkotásai után. Néhány villanás, és tudjuk, hogy Nóráéknak volt valami nagy tragédiája egy gyerekükkel. Egy-egy elejtett mondat, és már kirajzolódik a szerelmi szál Madu és Stefán bátyja között. Egyszerűen látszik, süt az egész filmből, hogy minden karakternek van háttere, az írók többet írtak meg, mint amit a film megmutat a karakterekből, és ez rengeteg rejtett mélységet sejtet.
A rotoszkópos megoldás miatt egészen egyedi és lenyűgöző a képi világ, nagyon kifejezőek az arcok és a mozdulatok – egyszerre látjuk az animátorok munkáját, és a színészi játékot. A zene pedig rátesz a nyomasztó, de néha felszabadító hangulatra.
A film üzenete egyszerre egyszerű és bonyolult. Szól valahol az emberi életekről, az életről, a halálról, a szeretetről, és valahol nagyon különleges módon zárja le az egészet… a műanyag égbolt nem az emberiség megmentéséről szól, még csak nem is az emberi élet értékéről, hanem a fejlődésről, az önmagunkon való túllépésről, és arról, hogy a változás néha pusztulással jár… de egyúttal valami új is indulhat egy teljesen romba dőlt világon. És néha talán nem akkora tragédia, ha ez az új végleg elnyeli a régit.
(Az alapgondolat egyébként nagyon hasonlít a Végjáték 2-őben, a Holtak Szószólójában szereplő Malackák fává alakulós temetésére – én vagyok az egyetlen, aki furcsán szépnek és romantikusnak találja az egész halál után fává változós gondolatot?)

Jó tudni, hogy az élet lehet még kilátástalanabb Magyarországon, mint amilyen most. Viccen(?) kívül, ez a film kicsit lehozza a nézőt az életről, legalábbis én ezt éreztem. Látni a pusztulást, a nem létező jövőt, és az enyhén szólva sem szívderítő megoldást… megdöbbentő. Az alapötlet nagyon tetszett, kreatív volt, egy igazi, nyomasztó disztópia. Bár kifejezetten magyar környezetben játszódik, és ez ad egy extra vetületet, mégsem lett túl hangsúlyos a helyszín, így lehetne bárhol máshol is. (A környezet amúgy is emlékeztetett egy kicsit a Glukhovsky féle Metró 2033 univerzumra.) A látványvilága tökéletes, a színészek is teljesen felismerhetőek, ez már egy új szintje az animációs filmeknek. A történet az elején erősen indít, de a végére sajnos veszít a lendületből. Sokáig megadtam volna rá a tíz pontot is, de nekem a lezárás nem igazán tetszett. Túl gyors volt, a motivációk sem teljesek szerintem.
SPOILER: spoiler
A gyenge teljesítményű magyar filmek helyett remélem, hogy a jövőben is inkább ilyenek fognak készülni.

Melankólikus, roppant érdekesen vizionált disztópia, mely idővel egy jóval bensőségesebb road-movie-vá formálódik. Szimpla sztori és karakterek, príma audiovizualitás, értékes gondolatmorzsák. Üdítően jó érzés ezeket egy magyar animációs alkotástól kapni. Bravó!

Tipikusan az az egyszemélyes (jelen esetben kétszemélyes) produkció, amikor nincs olyan másodvélemény, aki azt mondja, hogy ez talán nem egészen jó ötlet. Legalább is ez a vélemény alakult ki bennem a film közben. Ami következetesen végigvisz egy koncepciót, az igaz, csak éppen nem biztos, hogy ez a koncepció jó.
Eleve csontig lerágott sci-fi toposzokat gyúr egybe az alapsztori: környezeti katasztrófa után lepusztult világ, a maréknyi emberiség egy kupola alatt él (ez Budapest, de igazán semmit nem tudunk meg arról, a világ többi részén mi van), ahol az emberek élettartamát a kormány (kik ők?, semmit nem tudunk meg a hatalomról) korlátozza, majd a testüket élelmiszer termelésre használja fel. Azért nem teszem ezt spoiler alá, mert ezek már az elején kiderülnek.
Mindezekhez vajmi keveset tesz hozzá a film, főhőseink természetesen menekülni próbálnának a helyzetből (mielőtt mélyen belekeverednek: egy újabb lerágott csont, a halott gyermek miatt széteső család), bár az elejétől nyilvánvaló, hogy nincs hová.
A világ felépítés is nagy lyukaktól terhes. Miért kell pl. kupola alatt élni az embereknek? A termőtalaj pusztult el, maga a klíma élhetőnek tűnik. Amikor Budapestet látjuk, a Duna medre ki van száradva. Amikor hőseink Bp-től délre átkelnek a folyón, a meder vízzel teli. Mégis hogy? Hőseink egy függővasúton utaznak, ami egy szál kábelre van felfüggesztve. A kábel viszont semmire, csak úgy kanyarog a levegőben. A megrajzolt kupola is mérnöki képtelenség, magától összedőlne. Fő tudósunk a Kárpátokban él, mindentől elszigetelve, mégis miért? Az élelmiszer termelő egységek a Balaton medrében vannak. Miért kellett ezeket ilyen messze tenni a felhasználási helytől? Valószínű, hogy az összes megmaradt magyar Budapestre tódult, ehhez képest alig látni embereket az utcákon, mégis, hol vannak? Az utcák is olyan sterilek, mintha svájciak laknák a várost.
Szóval, óriási mennyiségű beleölt munka, kétes végeredmény.

Meglepően szép film, nagyon átgondolt témával és mondanivalóval. Számomra az volt csak furcsa, hogy mintha két rétegű lett volna az animáció. Az egyik egy tökéletesen élethűre, a másik pedig egy durvább darabosabb stílusúra kreált réteg, ami számomra nem mindig volt egymáshoz illő. De ez csupán észrevétel mint kritika, mert az amit ez a film elmond, azt nem lehet elégszer elmondani. A legvégső konklúzió pedig nagyon a szám íze szerint történt, igaz kicsit jobban kibontottam volna, hosszabban mutattam volna azt. Nagyon örülök hogy egy ilyen alkotás készülhetett magyar kezek által, bárhol megállná a helyét mind a sztori mind a megvalósítás. Érdemes rászánni az időt.

Valószínűleg elég pontosan bemutatja, mire számíthatunk száz éven belül, talán annyi különbséggel, hogy emberek és fák sem lesznek már.
Nem túl vidám, de mindenképpen megéri megnézni.

Nagyon érdekes a téma, rettenetesen nyomasztó, de érdekes. Sajnos nem tudtam egy részben megnézni az egészet, mert mindig közbejött valami az életben, de talán emiatt nem volt annyira szorongató.
Az animáció különös volt számomra, ez a szinte élethű, de azért mégsem ábrázolás, főleg, hogy a háttér, meg a tájképek szinte fényképszerűen visszaadták a valóságot.
Nem mondanám, hogy még egyszer megnézném, de nem bánom, hogy láttam. Rendkívül elgondolkodtató, és jó látni, hogy van még potenciál a magyar filmiparban.

A Műanyag égbolt egy olyan sci-fi film, amely az érzelmeinkre hatva, brutális őszinteséggel meséli el két ember kapcsolatát és mutat be egy 100 évvel későbbi, magyar disztópiát. Nem akar szépíteni, nem sulykolja a nézőbe a válaszokat, felkavar és elgondolkodtat emberi mivoltunkról. Méltó módon megállja a helyét a nemzetközi sci-fi alkotások közt is – és reméljük, nem ez lesz az utolsó, remekbe szabott magyar animációs film. A fákra pedig a film megnézése után egy ideig biztosan más szemmel fogunk tekinteni.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2023/03/30/muanyag-egbolt-fil…

„…halált hozó fű fa terem gyönyörűszép szívemen.”

Jaj de rossz volt pedig volt benne potenciál, de a borzalmas párbeszédek és a logikai bukfencek lecsapják az élményt, mint a legyet.