Carole & Tuesday (2019–2019) 13

キャロル&チューズデイ
22' · japán · sci-fi, dráma, romantikus, sorozat, anime, zenei 12
1 évad · 24 rész

Ötven év telt el azóta, hogy az emberiség gyarmatosította a Marsot. Mindent Mesterséges Intelligencia irányít, az emberek pedig csupán passzív felhasználók lettek.

Carole egy fiatal lány, aki Alba Cityben él. Éppen most rúgták ki a munkahelyéről, ami miatt maga alatt van. Ám van egy… [tovább]

japán

Képek 5

Szereposztás

Shimabukuro MiyuriCarole (hang)
Ichinose KanaTuesday (hang)
Uesaka SumireAngela (hang)
Kamiya HiroshiTao (hang)
Miyano MamoruErtegun (hang)
Irino MiyuRoddy (hang)
Ootsuka AkioGus (hang)
Yasumoto HirokiSkip (hang)
Horiuchi KenyuDahlia (hang)
Sakamoto MaayaCrystal (hang)

További szereplők

Hirdetés

Kedvencelte 8

Várólistára tette 16


Kiemelt értékelések

Chriss 

Annyira az anime hatása alatt vagyok még mindig, hogy az álmaim közé is belopódzott. Mikor elkezdtem nézni, nem gondoltam volna, hogy olyan kedvenc lesz, amit biztosan újra meg fogok nézni, mert azonnal hiányozni kezd, amint vége lesz. Ebben az esetben kevésnek éreztem a 24 részt, még ennyi mondanivaló után is, pedig mindent szépen levezettek, egyáltalán nem lett összecsapva egyik szál sem.
De akkor az elejéről. Vannak, akik az anime gyengeségének tartják ezt a hirtelen barátságot a két címszereplő lány között, de én örültem annak, hogy nem húzták az időt felesleges „véletlenekkel”, hanem már az első részben összehozták Carole-t és Tuesday-t. A zene iránti szenvedélyük szinte azonnal összekapcsolta őket, és az azonos érdeklődés már egy szilárd alapot nyújtott barátságuknak, ami egyre csak mélyül. Nem kellett ezt sem szájbarágósan ízekre szedni erőltetett konfliktusokkal, melyben megmérettetnek. Felesleges. Jó irányt szabott az anime, és a lényeget a zenére terelték, annak hatalmára és a szavakban rejlő varázslatra, mely harmonikussá változtatja az emberi kapcsolatokat. Összefon sorsokat, barátságokat épít, és korrupt hatalmakat dönt meg. A zene elemi ereje vitathatatlan, persze ehhez olyan dalokra van szükség, melyek üzenetüket eljuttatják az emberek szívéhez, ahol az képes kibomlani. Sok mindenről szól ez a történet, és társadalomkritikai felhangja is eléggé szembetűnő, de egyáltalán nem zavaró. Szépen beágyazva jelenik meg számunkra egy olyan világ képe, melyben nem szeretnénk élni, és egy olyané is, melyet a „Hétperces Csoda” által megszületni látunk. A dramaturgia hihetetlen erővel működött. Ha lebontjuk a sci-fi burkolatot, egy teljesen átlagos, hétköznapi slice-of life történet bontakozik ki előttünk, melyben két lány szerencsét próbál a szórakoztatóiparban. Nagyon jól bemutatja az anime ennek a világnak a buktatóit, az erősségeit, egyáltalán mennyi mindent kell tenni azért, hogy felkerülj a csúcsra. Hogy születnek az albumok, menyi könny és mosoly áll egy-egy kisebb-nagyobb győzelem mögött. Kis csapatunk: Carole, Tuesday, Gus és Roddy a nulláról építkeznek. Carole egy szegény lány, aki napról-napra él, és az utcán zenél, ami a Marson természetesen tiltva van. Tuesday pedig egy politkus-elnökjelölt lánya, aki megszökik otthonról, mert önmaga szeretne lenni. Gitárjával nekivág a nagyvilágnak. Éles is lehetne a kontraszt a két karakter között, de nem lesz az, mert Tuesday beolvad a hétköznapi emberek közé. A menedzser és producer is az „árnyékos oldalról” szegődik hozzájuk. Innen jutnak ki a fényre, és válnak egyre csillogóbbá. Tehát őszintén természetesek maradnak, nem pózolnak a világnak, nem játszanak szerepet, így hamar megkedveli őket mindenki, és támogatókat is szereznek. A másik oldalon ott van Angela, aki már befutott gyerekszínész, de az énekesi pálya felé is kacsintgat. Őt tolják előre, és hatalmas pénzeket fektetnek a karrierjébe. Mégsem boldog. Angela küzdőszelleme kielégítetlen marad, és vágyik riválisokra, amit anyja nem ért meg. A lány nem úgy akar érvényesülni, hogy kitapossák előtte az utat, ő bizonyítani szeretne, de ezt nem engedik. A csillogás mögött ott van egy kiüresedett, magányos lány, akit csak érdekbarátok vesznek körül. Mégis próbálja bemagyarázni magának, hogy ő boldog, hisz egyre sikeresebb énekesként is. Pedig a depresszió már nagyon mélyre húzta őt. Ertgun is egy prototípusa lehetne a beképzelt, nagyképű sztároknak, akik azt hiszik, körülöttük forog a világ. Aztán egy mélyütés észhez téríti. A laza-flegma stílusa megmarad, de emberi énje is előbújik a mélyből, és a maga módján segíteni kezd azoknak, akinek szüksége van erre. Tao szintén egy érdekes karakter, hűvös és távolságtartó, de mégis törődik Angelával, aki szinte teljesen egyedül marad. Én őt is kedveltem. De nagyon sok ellentétet állít szembe egymással az anime, és konklúziót is levonhatunk egyes esetekből. A tehetségkutatók világát is olyannak mutatja be, amilyennek lennie kellene. A zsűri elnöke, Catherine egy rokonszenves szereplő, aki az előadót emberként is osztályozza, valamit a tehetségére is fókuszál. Őszinte véleményt nyilvánít az előadásokról, amit az igazságérzetünk is elfogad. Nem gúnyolja ki a versenyzőket, és nem a többiekkel poénkodik az előadás alatt. Szakértelme is kitűnik, hiszen mindig mindent megindokol. Az anime nem ad azonnali győzelmet hőseink kezébe, és még a célhoz sem juttatja el őket úgy, ahogyan ezt sok esetben megszokhattuk már. Az út rögös marad.
Az életet megnehezíti az aktuális politikai helyzet és a migráns-kérdés, ami kritikai célzattal van jelen. A Föld és a Mars konfliktusa, a korrupció, manipulatív megnyilvánulások, valamint a győzelem érdekében minden aljasságra képes politikusok is képviseltetik magukat. Ellentét húzódik például Spencer, Tuesday és anyja között. A kérdés adott: megér annyit az elnöki poszt, hogy meghazudtoljuk önmagunkat és szembe menjünk azokkal az elvekkel, amiket eddig magunkénak éreztünk? Érdemes kockáztatni az erkölcsi romlást a hatalomért?
És ott a másik oldal, aki válaszol erre, egy olyan összefogás születik a zsarnokság ellen, ami valóban könnyet csal az ember szemébe. A befejezés fantasztikus, és olyan energiát szabadít fel az emberben, hogy szinte vibrálni kezd tőle. Én legalábbis ezt éreztem.
Mi a fontos? Hogy híresek és gazdagok legyünk, vagy szabadok, akinek vannak barátaik? Angela is időben rájön, hol hibázott, az ő jellemfejlődése kézzelfogható. A többiek szerencsére maradnak olyanok, amilyenek voltak, csak megerősödnek lelkileg. Aki még szimpatikus volt, és szeretném kiemelni, az Crystal. Bár híres és elismert énekes, mégsem tartja égőnek, hogy leereszkedik a kezdők közé. Ő nem felejtette el, honnan jött. Motivációs ereje hatalmas. Nem fertőzte meg a sztárság romboló vírusa. Ezek a lányok dalaikkal nem csupán érzelmeket közvetítenek, hanem képesek úgy átadni üzenetüket az embereknek, hogy mindenki ráébredjen, hogyan kellene szebbé és békésebbé tenni ezt a világot.
Még sok mindent szeretnék írni, mert úgy forr bennem minden… lehet, ebből is blogbejegyzés születik. :)
Az animáció gyönyörű, ahogyan a dalok is. A zene terápia jelleggel működik ebben az esetben is. Olyan szép összhangban van minden ebben a történetben. A karakterek szerethetőek, és még azok is közel kerülnek hozzánk, akiket korábban nem igazán kedvelhettünk személyiségük miatt. A harag előbb sajnálatba, majd szimpátiába csap át.
Bár hétköznapi botladozásokról szól, mégis izgalmas, végig fenntartja érdeklődésünket, mert mindig van egy-két újabb mozzanat, ami arra késztet, hogy tovább nézzük.
A finálé pedig egyszerre borzolja és nyugtatja meg lelkivilágunkat.
Nézzétek :)

krlany 

Ez egy ritka jó anime, a végén óriási katarzissal. Nincs túl bonyolítva a mondanivaló, értjük, átjön… és ahogy írják is, „folytatódik a szívetekben”. Nincs más csak a zene, önkifejezés. Nemre, korra, státuszra és hovatartozásra tekintet nélkül. Ennyi.

4 hozzászólás
Ross

Part 1 után:
Értem én, hogy a 21. században az önmegvalósítás csúcsa, a beteljesül álom az, ha az ember bekerül egy zenei tehetségkutató műsorba, és ott B kategóriás celebek megkritizálják, és ezért minden egyszerű lélek erre vágyik, vagyis sztori szinten is ezt kell nekik adni, hogy fogyasszák. De ahhoz képest, hogy mit össze örömködött az internet népe, hogy a Carole&Tuesday az egy milyen zseniális anime, engem igencsak rosszul érintett, hogy a lányok egymással való kapcsolatát néhány epizód alatt lezavarták, egy montázsba belezsúfoltak majd' fél évet, aztán az első évad második fele egy az egyben egy kibszott Megasztár-koppintás volt, amit megpróbáltak drámaként eladni. Pedig milyen ígéretesen indult!
Értem én, hogy a sorozat premisszája az, hogy a szívből írt zene lenyomja az ipar által előállított termékeket, de nekem az évad második felére már rettenetesen fájt, hogy miközben elméletileg ezt az üzenetet akarják átadni, aközben a megvalósítás során mindent, ami emberi lett volna, összecsapták, és az erejüket a tehetségkutatóműsoros részekre összpontosították. Ami totális aránytévesztés szerintem. (Igaz, a travisellőkön jót nevettem. de csak mert a nótájuk tökéletesen kifejezte, amit már epizódok óta gondoltam erről az egészről: „Fuckin bullshit, fuckin bullshit, son of a bitch, what the hell?” https://www.youtube.com/watch… )
Nem tudom, hogy a második fele milyen lesz, de ha még egy tinipop nótát végig kell hallgatnom Angelától az önmegvalósításról, én feltépem az ereimet egy tompa kiskanállal.

Kemiviki 

Nagyon aranyos és kellemes hangulatú anime volt. A dalokat nagyon eltalálták, szerintem még hónapokig hallgatni fogok közülük jó párat.
A grafika nagyon szép, a történet pedig már amennyire egy ilyen történet lehet fordulatos volt. Szép az üzenete is. A karakterek szerethetőek, és érdekesek.

2 hozzászólás

Ha tetszett a film, nézd meg ezeket is


Hasonló filmek címkék alapján