Ötven év telt el azóta, hogy az emberiség gyarmatosította a Marsot. Mindent Mesterséges Intelligencia irányít, az emberek pedig csupán passzív felhasználók lettek.
Carole egy fiatal lány, aki Alba Cityben él. Éppen most rúgták ki a munkahelyéről, ami miatt maga alatt van. Ám van egy… [tovább]
Sokkal több van a történet mögött, mint ami elsőre megmutatja magát, ennek ellenére a huszadik részig kevesebb csillagban gondolkodtam, mert nem tudott teljesen beszippantani. Carole és Tuesday nagyon szerethető, kedves és ártatlan karakterek, akik mentesek a világ romlottságától. Ezt tükrözi a zenéjük is, az első dalukat annyira megszerettem, hogy rengetegszer meghallgattam már. A sorsuk is úgymond szerencsés; szakmailag kifejezetten jó kezekbe kerülnek, és bár az út, amit választottak nehezebben járható, ez garantálja azt, hogy végig önmaguk maradjanak. Nagyon szép a barátságuk is, illetve külön kiemelném Carole jellemét, ami nagyon gyorsan a szívemhez nőtt. Velük szemben áll Angela és az ő karrierje; bár úgy gondolom, hogy cselekményileg sokkal izgalmasabb ez a szál, sajnos kicsit sem sikerült megkedvelnem a szereplőt még a végére sem, ezért nem is érdekelt, mi van vele. A mellékszereplők között is volt egy-két emlékezetes figura. Ami a zenéket illeti, sokkal minőségibb dalokat hallhat a néző, mint egy idolos animében, főleg a lányoknak köszönhetően.
Mint említettem, a huszadik részig nem rántott be igazán a sorozat, a vége azonban annyira katartikus lett, hogy megvett kilóra. Igazán emlékezetes pillanat volt a lezárás. A történetben bőven van még potenciál, főleg a komolyabb oldalról, de az az igazság, hogy számomra annyira megfelelő volt ez a lezárás, hogy hiába van benne a folytatás ígérete, én nem rontanám el egy új évaddal.
Nem ilyenre számítottam, amikor elkezdtem nézni. Meglepett, hogy "marslakók"ról szól, ami egyébként szerintem egy tök fölösleges eleme volt a sorozatnak, mivel simán a távoli jövőben, a Földön is játszódhatott volna. Lett volna értelme, ha marad a politikában a Mars és a Föld közötti háborúra való koncentrálás, amit igazából megint csak nem igazán tudtam hova tenni, de miután behozták a legvégén a rasszizmust is, így teljesen feleslegessé vált, hiszen ez most sem újdonság, csak olyan hatást keltett, mintha a Földön csak sötétbőrűek élnének, akik közül sokan illegálisan tartózkodnak a Marson. Bárhogy nézem a Marsot felesleges volt belekeverni, hiszen ahogy írtam a rasszizmus jelenleg is probléma. És úgy látszik 50+ évvel később még mindig az lesz.
Emellett persze más érdekes témát is boncolgat az anime, mint a gépek elterjedése a világban. Lassan már emberekre sincs szükség, hisz a gépek mindent megcsinálnak, de biztos, hogy olyan jó ez? És persze ott volt még az emberi arrogancia és mohóság vs naivitás és önzetlenség. A saját erőből való továbbjutás. stb. Nagyon szépen boncolgatta ezeket a témákat az anime, ahogy több szereplőt, több személyiséget is bemutat, illetve szembeállít egymással. Ebbe szőtték bele a zenészek világát. Ki hogy jut el a céljági, kit hogy visel meg a népszerűség, vagy amikor mindent elveszít. Szóval ez a rész tényleg jól be volt mutatva, mégsem nyert meg magának teljesen az anime. Először is a grafika átlagos, az animáció pedig lehetett volna jobb is, főleg az éneklések alatt. A szereplők közül nagyon senki nem nőtt a szívemhez. Carol aranyos volt, és talpraesett, ez tetszett. Tuesday viszont már túl naiv volt. De igazából egyikük sem lett kedvenc. Elég sokáig csak Roddy-t bírtam. Illetve Tao-t, de eleint őt is csak a hangja miatt – Kamiya Hiroshi itt teljesen olyan hangszínt használt, mint a KnB-ben Akashinál. – Később egyre szimpatikusabb lett. Volt még egy szereplő aki szimpatikus volt, és bár túl sokat nem szerepelt, szerintem egy érdekes karakter volt, ő pedig Carol régi barátja, Ezekiel.
Írtam, hogy nem ilyenre számítottam, mégpedig azért, mert egy könnyed kis zenés valamit vártam, persze nem rossz azért, mert többet adott, több mindennel foglalkozott, csak néha sok volt, hiszen a mai világban is ezek mennek, én meg inkább kicsit ki akartam volna kapcsolódni. A csillaglevonás viszont nem ezért van, hanem az előbb említett szereplők miatt, hogy nem igazán nőtt a szívemhez senki. Meg sokszor éreztem azt, hogy oké, ezt a dalt mikor írták? Mikor gyakorolták be? És ilyenek. Nagyon kevés volt benne az a rész, ami lehet kicsit jobban érdekelt volna, mint a politikai dolgok. Sok volt az észrevehetetlen mégis érzékelhető időugrás. A tehetségkutatós részek is furák voltak. Főleg amilyen szereplők tovább jutottak… Sok dal volt az animében, de alig 1-2 tetszett igazán. Az openingek és az eningek sem nyertek meg, illetve a második ending és a többi az tetszett. Úgy látszik Angela dalai jobban tetszenek.
Ha nem lett volna kihívás hozzá szerintem nem nézem meg ezt az animét. Nem bántam meg, hogy megnéztem, de szerintem nem lesz újranézős darab sem.
Soká gondolkoztam ezen az értékelésen, mert vegyes érzéseim voltak a 24 rész után.
Az első 12 rész megismerkedés, majd könnyed és humoros próbálkozások sora a lányok betöréséért a zeneiparba. Szinte minden nap születik egy zseniális dal, és együtt vidulhatunk a tehetségkutatóig. Aztán van egy drámai tetőpont, de végül minden happy.
A második adag még az elsőnél is sűrűbb. Itt is vannak poénok, de alapvetően komolyabb és drámaibb a hangulat. És a csúcsponton ott a gerillakoncert és mindenki elájul. Egyébként tényleg szép lett, mindig szép, ha zenészek összefognak.
A zenéről:
A dalok jól sikerültek. Angela igazi popsztár, Carole & Tuesday pedig inkább az alternatív/indie vonalhoz áll közelebb. De akadt itt mindenféle más a gengszteroperától a túlvilágiig. A tehetségkutató igazi csemege lett. Ebből a szempontból szinte semmit nem tudok kifogásolni – nem csak, mert abszolút ritmusérzék és hallás híján vagyok – hiteles és igényes az egész. Persze a gyakorlások kissé elkapkodottak, de a cselekmény szempontjából ez nem volt zavaró.
A konfliktus adott ezen a téren, de azt a nagyon általános tanulságot nem érzem, hogy a gépzene silány, a kézzel írt meg jó. Szerencsére inkább oda visz a vég, hogy bármi jó, amíg örömet okoz és hiteles.
A világ és a politika:
Nagyon érdekelt a Mars atmoszférája, de sokat nem tudtunk meg, ezek cserébe kreatívak, érdekesek voltak. Például a marsiul éneklő marslakó vagy a bolygó sugárzása. Nincs is több látnivaló. Szinte le is válik az egész a fő sztoriról, a Földön is játszódhatott volna. Ezzel szemben a technikai fejlődés sokkal inkább a cselekmény része, a dalszerző és éneklő mesterséges intelligencia, és algoritmusok, amik átveszik az állatok és emberek szerepét is. Sajnos az okostelók nem sokat változtak, az Insta pedig ennyi idő múltán kizárt, hogy trendi maradjon, ha lesz még egyáltalán.
A politikában is hódítanak az algoritmusok, pont mint manapság. Szerencsére egyértelmű az állásfoglalás, önmagunk hiteles felépítése fontosabb, mint a legnépszerűbbnek lenni bármi áron.
A migránshelyzet irritált kicsit, nehezen elképzelhető alapból, hogy a távoli jövő embere ennyire fekete és fehér maradjon, keveredünk, ez van. Aztán meg mi az, hogy csak a feketék lehetnek migránsok, őket deportáljuk csak vissza a nyomorba. Egyáltalán keveset tudtunk meg a Földről, sajnos. Nekem ez így nagyon stilizált lett, szinte el is vonta a figyelmemet a mondanivalóról.
A karakterekről: Igazán nagyon senki nem lett kedvencem. Aranyosak a főszereplők, egymás szöges ellentétei, de zenészek és ez mindent felülír, és ez jó, de sokat nem mozgatott bennem. A második adag részben mindenkiről közöltek valami hatalmas drámát, Angelának és Carolenak pedig a múltjába, származásába is beleástunk. Mindenki kapott valami keserű viszonozhatatlan szerelmi szálat is. De nagyon mégse indult meg bennem semmi.
Ha nagyon választani kell, akkor Ertegunt avatom kedvenccé. A többiek igazán nem fejlődnek, ő viszont kap egy mélypontot, ami után képes visszalépni a gyökereihez, és lejjebb adni valamicskét a büszkeségéből (meg a képéből, ha nem is sokat). Angelánál is van valami hasonló, de már olyan későn történik, akkor már távol álljon tőlem a személyisége. Ertegunt sem érzem közel, de egy olyan tipikus életstílust mutat be, amit vagy szeretni lehet vagy utálni.
Grafika: Olyan tipikus, látszik rajta a nyugati hatás és a számítógép is. Ezen kívül semmi extra. A zongorázó kezek valahogy nem voltak szépek, lehettek volna részletesebbek, jobban mozgók a zenélések.
Nem mondanám zseniálisnak, de tény, hogy kiemelkedett a tavalyi felhozatalból. Túlzó a hype, de nem fölös megnézni a Carole és Tuesdayt, rengeteg humoros, és rengeteg megható pillanat van benne, amik nem hagyják az embert unatkozni.
Jelszó: hitelesség, és a zene megváltó ereje határtalan.
Hatalmas kedvencem lett ez a sorozat. Mind a zenék, mind a történet, sőt a karakterek szempontjából is. Nagyon szerettem Carole és Tuesday párosát, és bár teljesen máshonnan jöttek, de tökéletesen megértik és kiegészítik egymást, valamint Angela fejlődését, történetét is jó spoiler volt végigkövetni. Maga a sorozat egy csodálatos lezárást kapott, azonban én még néztem volna, mert maradtak elvarratlan szálak spoiler
A zenék tekintetében egyszerűen le a kalappal! A dalok legtöbbjét heti szinten hallgatom, Nagyon sok szép és érzelmes számot hallhatunk a főszereplő párosunktól, az én személyes kedvencem tőlük a Someday I’ll Find My Way és a The Loneliest Girl. De az összes daluk fantasztikusra sikerült, persze voltak köztük hasonló számok is, de legalább egyszer érdemes mindet meghallgatni. Személyesebb vizekre evezve az én legnagyobb kedvenceim Angela – Light a Fire és Loneliness, Pyotr – Love Yourself és Ezekiel – Crash the Server és Lonestar Jazz című két rap száma.
Imádtam az összes olyan részt, amelyik a Mars Brightestben játszódott. Engem emlékeztetni tudott arra, hogy miért is szerettem egykor az ilyen műsorokat, és hogy sajnos miért nem vagyok képes mostanában is nézni őket. Nagyon szerettem még Catherine-t, a zsűri elnökét, aki az előadók tehetségét nézte, és nem a hátterüket, kinézetüket. Hozzáértő, őszinte véleményt mondott minden előadásról, és nem a közönséget szórakoztatta, nem gúnyolta ki a résztvevőket a műsor kedvéért. áá… nem célzás…
A marsi társadalom remekül reflektál a maira, és mostanában felmerülő kérdések, problémák – például a migráns-kérdés – is megjelennek az animében, azonban fontos hozzátenni, hogy egyikbe sem mennek bele részletesen.
A karakterek ábrázolása szép, egyszerű és letisztult, bár néhol kissé kidolgozatlan, főleg a tömegjeleneteknél és a nézők reakciójának mutatásakor hajlamosak ugyanazoknak az állóképeknek a bevágására, és a lányok háttérzenekarának a kinézetével nagyon nem voltam elégedett, de nyilván nem kívánok lehetetlent. Főleg, hogy a táncos produkcióknál a mozgás nagyon igényes és jól néz ki – itt külön kiemelném Pyotr produkcióit –, valamint a gitározást és a zongorázást is sikerült szépen megoldani már amikor mutatták.
De azt azért fontos megjegyeznem, hogy ott a messzi-messzi galaxisban… akarom mondani a jövőben az Instagram és a tiktok továbbra is a jelenlegi formájában létezik… xD
1-12. rész
Az anime nagyon tetszik.
Környezete kellően futursiztikus, bár a marsi környezetet nem érzem, játszódhatna a Földön is.
Rengeteg témával foglalkozik. Kezdésnek itt vannak címszereplőink. Egyikük gazdag környezetből jött, másik szegényből de könnyen egymásra találtak, mégis mindig megtudnak valami újat a másikról.
Angela gazdag háttérrel rendelkezik, így nem kell neki annyit küzdeni, mint Carole-éknak.
Mivel a jövőben M.I. írja a számokat, itt is szembeállítható a dalszerzés két formája.
Az anime nagyon jól bemutatja a híressé válás lépcsőfokait és rengeteg mindent használ. Közösségi médiát, tehetségkutatót spoiler és még sorolhatnám.
Vicces is, a menedzseren, Guson és segédjén, Roddyn rengeteget nevettem, ahogy a sztár DJ Ertegunon is. Utóbbi jól képviseli az öntelt sztárokat, akik saját maguktól nem látnak tisztán.
Persze vannak normálisabbak is, ahogy igazi balhésak, ezt is bemutatja az anime.
A dalok többsége jó, bár volt egy-két furább. spoiler Rögtön megfogtak a két lány dalai, nagyon fülbemászóak, a többi inkább vicces, bár köztük is akad pár igényesebb produkció.
Az animáció jó, bár kicsit nyugatias és a lip sync sincs mindig a topon az énekeknél.
A címek egy-egy dal címei a 70-es és 80-as évekből. Itt akadt egy kis gondom. Hules Endre nagyon jó munkát végzett, a dalszövegek fordítása jó, bár kicsit zavart, hogy olvasgatnom kellett és nem mindig azt kaptam vissza, amire gondoltam. A címek is fordítást kaptak, amiket nem igazán szoktak.
Feel good animének találtam, mivel azt vettem észre, hogy csak akkor tudtam nézni, amikor minden klappolt.
De a legfontosabbat elfelejtettem, az anime ellövi a poént az elején, így nem igazán tudtam izgulni senkiért, csak hagytam, hogy sodorjon az ár.
Ha a folytatás marad ez a szint, akkor kedvencem lesz, bár sok zenés animét még nem láttam.
13-24. rész
Megint van egy rakás téma benne, lemezkészítéstől kezdve az őrült rajongóig.
Ez a 12 rész sokkal több drámát tartalmazott. Láthattunk újrakezdést, lecsúszott sztárokat. Desmond és Flora története nagyon megérintett.
Jobban belement apolitikába, Tuesday anyja több szerepet kapott, ahogy a migránskérdés, a szólásszabadság is.
Eleinte fura volt, hogy a bevándorlók mind afroamerikaiak, szerintem az anime ezzel akart reflektálni a rendőrség túlkapásaira.
spoiler
Annyira az anime hatása alatt vagyok még mindig, hogy az álmaim közé is belopódzott. Mikor elkezdtem nézni, nem gondoltam volna, hogy olyan kedvenc lesz, amit biztosan újra meg fogok nézni, mert azonnal hiányozni kezd, amint vége lesz. Ebben az esetben kevésnek éreztem a 24 részt, még ennyi mondanivaló után is, pedig mindent szépen levezettek, egyáltalán nem lett összecsapva egyik szál sem.
De akkor az elejéről. Vannak, akik az anime gyengeségének tartják ezt a hirtelen barátságot a két címszereplő lány között, de én örültem annak, hogy nem húzták az időt felesleges „véletlenekkel”, hanem már az első részben összehozták Carole-t és Tuesday-t. A zene iránti szenvedélyük szinte azonnal összekapcsolta őket, és az azonos érdeklődés már egy szilárd alapot nyújtott barátságuknak, ami egyre csak mélyül. Nem kellett ezt sem szájbarágósan ízekre szedni erőltetett konfliktusokkal, melyben megmérettetnek. Felesleges. Jó irányt szabott az anime, és a lényeget a zenére terelték, annak hatalmára és a szavakban rejlő varázslatra, mely harmonikussá változtatja az emberi kapcsolatokat. Összefon sorsokat, barátságokat épít, és korrupt hatalmakat dönt meg. A zene elemi ereje vitathatatlan, persze ehhez olyan dalokra van szükség, melyek üzenetüket eljuttatják az emberek szívéhez, ahol az képes kibomlani. Sok mindenről szól ez a történet, és társadalomkritikai felhangja is eléggé szembetűnő, de egyáltalán nem zavaró. Szépen beágyazva jelenik meg számunkra egy olyan világ képe, melyben nem szeretnénk élni, és egy olyané is, melyet a „Hétperces Csoda” által megszületni látunk. A dramaturgia hihetetlen erővel működött. Ha lebontjuk a sci-fi burkolatot, egy teljesen átlagos, hétköznapi slice-of life történet bontakozik ki előttünk, melyben két lány szerencsét próbál a szórakoztatóiparban. Nagyon jól bemutatja az anime ennek a világnak a buktatóit, az erősségeit, egyáltalán mennyi mindent kell tenni azért, hogy felkerülj a csúcsra. Hogy születnek az albumok, menyi könny és mosoly áll egy-egy kisebb-nagyobb győzelem mögött. Kis csapatunk: Carole, Tuesday, Gus és Roddy a nulláról építkeznek. Carole egy szegény lány, aki napról-napra él, és az utcán zenél, ami a Marson természetesen tiltva van. Tuesday pedig egy politkus-elnökjelölt lánya, aki megszökik otthonról, mert önmaga szeretne lenni. Gitárjával nekivág a nagyvilágnak. Éles is lehetne a kontraszt a két karakter között, de nem lesz az, mert Tuesday beolvad a hétköznapi emberek közé. A menedzser és producer is az „árnyékos oldalról” szegődik hozzájuk. Innen jutnak ki a fényre, és válnak egyre csillogóbbá. Tehát őszintén természetesek maradnak, nem pózolnak a világnak, nem játszanak szerepet, így hamar megkedveli őket mindenki, és támogatókat is szereznek. A másik oldalon ott van Angela, aki már befutott gyerekszínész, de az énekesi pálya felé is kacsintgat. Őt tolják előre, és hatalmas pénzeket fektetnek a karrierjébe. Mégsem boldog. Angela küzdőszelleme kielégítetlen marad, és vágyik riválisokra, amit anyja nem ért meg. A lány nem úgy akar érvényesülni, hogy kitapossák előtte az utat, ő bizonyítani szeretne, de ezt nem engedik. A csillogás mögött ott van egy kiüresedett, magányos lány, akit csak érdekbarátok vesznek körül. Mégis próbálja bemagyarázni magának, hogy ő boldog, hisz egyre sikeresebb énekesként is. Pedig a depresszió már nagyon mélyre húzta őt. Ertgun is egy prototípusa lehetne a beképzelt, nagyképű sztároknak, akik azt hiszik, körülöttük forog a világ. Aztán egy mélyütés észhez téríti. A laza-flegma stílusa megmarad, de emberi énje is előbújik a mélyből, és a maga módján segíteni kezd azoknak, akinek szüksége van erre. Tao szintén egy érdekes karakter, hűvös és távolságtartó, de mégis törődik Angelával, aki szinte teljesen egyedül marad. Én őt is kedveltem. De nagyon sok ellentétet állít szembe egymással az anime, és konklúziót is levonhatunk egyes esetekből. A tehetségkutatók világát is olyannak mutatja be, amilyennek lennie kellene. A zsűri elnöke, Catherine egy rokonszenves szereplő, aki az előadót emberként is osztályozza, valamit a tehetségére is fókuszál. Őszinte véleményt nyilvánít az előadásokról, amit az igazságérzetünk is elfogad. Nem gúnyolja ki a versenyzőket, és nem a többiekkel poénkodik az előadás alatt. Szakértelme is kitűnik, hiszen mindig mindent megindokol. Az anime nem ad azonnali győzelmet hőseink kezébe, és még a célhoz sem juttatja el őket úgy, ahogyan ezt sok esetben megszokhattuk már. Az út rögös marad.
Az életet megnehezíti az aktuális politikai helyzet és a migráns-kérdés, ami kritikai célzattal van jelen. A Föld és a Mars konfliktusa, a korrupció, manipulatív megnyilvánulások, valamint a győzelem érdekében minden aljasságra képes politikusok is képviseltetik magukat. Ellentét húzódik például Spencer, Tuesday és anyja között. A kérdés adott: megér annyit az elnöki poszt, hogy meghazudtoljuk önmagunkat és szembe menjünk azokkal az elvekkel, amiket eddig magunkénak éreztünk? Érdemes kockáztatni az erkölcsi romlást a hatalomért?
És ott a másik oldal, aki válaszol erre, egy olyan összefogás születik a zsarnokság ellen, ami valóban könnyet csal az ember szemébe. A befejezés fantasztikus, és olyan energiát szabadít fel az emberben, hogy szinte vibrálni kezd tőle. Én legalábbis ezt éreztem.
Mi a fontos? Hogy híresek és gazdagok legyünk, vagy szabadok, akinek vannak barátaik? Angela is időben rájön, hol hibázott, az ő jellemfejlődése kézzelfogható. A többiek szerencsére maradnak olyanok, amilyenek voltak, csak megerősödnek lelkileg. Aki még szimpatikus volt, és szeretném kiemelni, az Crystal. Bár híres és elismert énekes, mégsem tartja égőnek, hogy leereszkedik a kezdők közé. Ő nem felejtette el, honnan jött. Motivációs ereje hatalmas. Nem fertőzte meg a sztárság romboló vírusa. Ezek a lányok dalaikkal nem csupán érzelmeket közvetítenek, hanem képesek úgy átadni üzenetüket az embereknek, hogy mindenki ráébredjen, hogyan kellene szebbé és békésebbé tenni ezt a világot.
Még sok mindent szeretnék írni, mert úgy forr bennem minden… lehet, ebből is blogbejegyzés születik. :)
Az animáció gyönyörű, ahogyan a dalok is. A zene terápia jelleggel működik ebben az esetben is. Olyan szép összhangban van minden ebben a történetben. A karakterek szerethetőek, és még azok is közel kerülnek hozzánk, akiket korábban nem igazán kedvelhettünk személyiségük miatt. A harag előbb sajnálatba, majd szimpátiába csap át.
Bár hétköznapi botladozásokról szól, mégis izgalmas, végig fenntartja érdeklődésünket, mert mindig van egy-két újabb mozzanat, ami arra késztet, hogy tovább nézzük.
A finálé pedig egyszerre borzolja és nyugtatja meg lelkivilágunkat.
Nézzétek :)
Egyszerűen akárhányszor újra tudnám nézni, megunhatatlan és a dalok is nagyon jók *-* A története nagyrészt nyugis, de azért van benne egy kis szomorú, elgondolkodtató rész is spoiler és szerintem ha végignézi valaki rájön hogy van mondanivalója, nem is akármilyen :) Minden szereplőt megszerettem *-* (Angela anyukáján kívül ő valahogy nem tetszett :/ ) A dalokat nagyon szeretem, végig énekeltem az összeset és sokat szoktam is hallgatok belőlük.
Ez egy zseniális anime, érdemes megnézni, és szerintem én is még többször újra fogom *-*
Ez egy ritka jó anime, a végén óriási katarzissal. Nincs túl bonyolítva a mondanivaló, értjük, átjön… és ahogy írják is, „folytatódik a szívetekben”. Nincs más csak a zene, önkifejezés. Nemre, korra, státuszra és hovatartozásra tekintet nélkül. Ennyi.
Az év elejére egy csodálatos pozitív csalódás volt nekem, ugyanis olyan régóta terveztem már megnézni, de valami mindig is visszatartott abban, hogy megnézzem, aminek az okát igazából nem tudom megmagyarázni még most sem..
Az első rész alapján nagyon megfogott, és az a kezdetleges kétely elég hamar el szállt a gondolataimból. Aggódtam picit a miatt, hogy nem igazán fogja tartani azt a kezdetleges színvonalat, amit számomra elsőre nyújtott, de szerencsére a történet nem húzódott el egy számomra nagyon nem tetsző irányba. Viszont volt azért valami megfoghatatlan benne nekem, ami nagyon hiányzott, így nem éreztem annyira 10/10 -nek a történetet..
A grafikája csodálatos, én oda meg vissza voltam érte teljesen, nagyon szépen voltak a karakter kialakítások, ami mostanság szerintem eléggé ritka, ugyanis már körülbelül minden karakter hajaz kismillió másikra.
És természetesen a nagy lényeg: a zene. Az igazat megvallva, és inkább metál párti vagyok, úgyhogy ez a műfaj amit az animében képviseltek, nem igazán az én stílusom, de baromi gyönyörűek voltak, és a szövegek, na azok.. nagyon megfogtak! spoiler
Mivel én egyébként nagyon szeretem a zenével foglalkozó animéket, így ebből következőleg, elég sokat láttam, nálam ez az anime bővel belekerült az én top 5-ös listámba!
Nagyon aranyos és kellemes hangulatú anime volt. A dalokat nagyon eltalálták, szerintem még hónapokig hallgatni fogok közülük jó párat.
A grafika nagyon szép, a történet pedig már amennyire egy ilyen történet lehet fordulatos volt. Szép az üzenete is. A karakterek szerethetőek, és érdekesek.
