Soká gondolkoztam ezen az értékelésen, mert vegyes érzéseim voltak a 24 rész után.
Az első 12 rész megismerkedés, majd könnyed és humoros próbálkozások sora a lányok betöréséért a zeneiparba. Szinte minden nap születik egy zseniális dal, és együtt vidulhatunk a tehetségkutatóig. Aztán van egy drámai tetőpont, de végül minden happy.
A második adag még az elsőnél is sűrűbb. Itt is vannak poénok, de alapvetően komolyabb és drámaibb a hangulat. És a csúcsponton ott a gerillakoncert és mindenki elájul. Egyébként tényleg szép lett, mindig szép, ha zenészek összefognak.
A zenéről:
A dalok jól sikerültek. Angela igazi popsztár, Carole & Tuesday pedig inkább az alternatív/indie vonalhoz áll közelebb. De akadt itt mindenféle más a gengszteroperától a túlvilágiig. A tehetségkutató igazi csemege lett. Ebből a szempontból szinte semmit nem tudok kifogásolni – nem csak, mert abszolút ritmusérzék és hallás híján vagyok – hiteles és igényes az egész. Persze a gyakorlások kissé elkapkodottak, de a cselekmény szempontjából ez nem volt zavaró.
A konfliktus adott ezen a téren, de azt a nagyon általános tanulságot nem érzem, hogy a gépzene silány, a kézzel írt meg jó. Szerencsére inkább oda visz a vég, hogy bármi jó, amíg örömet okoz és hiteles.
A világ és a politika:
Nagyon érdekelt a Mars atmoszférája, de sokat nem tudtunk meg, ezek cserébe kreatívak, érdekesek voltak. Például a marsiul éneklő marslakó vagy a bolygó sugárzása. Nincs is több látnivaló. Szinte le is válik az egész a fő sztoriról, a Földön is játszódhatott volna. Ezzel szemben a technikai fejlődés sokkal inkább a cselekmény része, a dalszerző és éneklő mesterséges intelligencia, és algoritmusok, amik átveszik az állatok és emberek szerepét is. Sajnos az okostelók nem sokat változtak, az Insta pedig ennyi idő múltán kizárt, hogy trendi maradjon, ha lesz még egyáltalán.
A politikában is hódítanak az algoritmusok, pont mint manapság. Szerencsére egyértelmű az állásfoglalás, önmagunk hiteles felépítése fontosabb, mint a legnépszerűbbnek lenni bármi áron.
A migránshelyzet irritált kicsit, nehezen elképzelhető alapból, hogy a távoli jövő embere ennyire fekete és fehér maradjon, keveredünk, ez van. Aztán meg mi az, hogy csak a feketék lehetnek migránsok, őket deportáljuk csak vissza a nyomorba. Egyáltalán keveset tudtunk meg a Földről, sajnos. Nekem ez így nagyon stilizált lett, szinte el is vonta a figyelmemet a mondanivalóról.
A karakterekről: Igazán nagyon senki nem lett kedvencem. Aranyosak a főszereplők, egymás szöges ellentétei, de zenészek és ez mindent felülír, és ez jó, de sokat nem mozgatott bennem. A második adag részben mindenkiről közöltek valami hatalmas drámát, Angelának és Carolenak pedig a múltjába, származásába is beleástunk. Mindenki kapott valami keserű viszonozhatatlan szerelmi szálat is. De nagyon mégse indult meg bennem semmi.
Ha nagyon választani kell, akkor Ertegunt avatom kedvenccé. A többiek igazán nem fejlődnek, ő viszont kap egy mélypontot, ami után képes visszalépni a gyökereihez, és lejjebb adni valamicskét a büszkeségéből (meg a képéből, ha nem is sokat). Angelánál is van valami hasonló, de már olyan későn történik, akkor már távol álljon tőlem a személyisége. Ertegunt sem érzem közel, de egy olyan tipikus életstílust mutat be, amit vagy szeretni lehet vagy utálni.
Grafika: Olyan tipikus, látszik rajta a nyugati hatás és a számítógép is. Ezen kívül semmi extra. A zongorázó kezek valahogy nem voltak szépek, lehettek volna részletesebbek, jobban mozgók a zenélések.
Nem mondanám zseniálisnak, de tény, hogy kiemelkedett a tavalyi felhozatalból. Túlzó a hype, de nem fölös megnézni a Carole és Tuesdayt, rengeteg humoros, és rengeteg megható pillanat van benne, amik nem hagyják az embert unatkozni.
Jelszó: hitelesség, és a zene megváltó ereje határtalan.
