Roger Waters: A Fal (2014) 90% 8★

Annak ellenére, hogy moziban ültem, mégis olyan érzésem volt, mintha én is ott lettem volna a koncerten. Telt házas The Wall koncert! Igen!! Körbenézve többnyire hosszú hajú, kifakult és kinyúlt 'Dark side of the Moon'-os pólóban, csillogó szemmel és néhol egy üveg sörrel a kézben rajongókat láttam. A koncertélmény tehát abszolút megvolt. A vásznat néve pedig a show átütő ereje is egyértelműen átjött. Lehengerlő élmény volt több ezer (de megvolt az több tízezer is) emberrel együtt énekelni (vagy csak tátogni) a jól ismert dalszövegeket.

S ami a filmet illeti? Nos, olyan tömény képsorokban és történetekben kaptuk összefoglalót a Waters család és rajtuk keresztül az emberiség történetéről, hogy a moziból kijövő nem igazán tudtam és akartam megszólni. A film hatott, működött, átjött és beépült. S talán most, a menekült válság idején, Európa talán új korszakának hajnalán nem is lehetne aktuálisabb a film s mondanivalója, üzenete…

Aki tehát szereti a Pink Floyd és/vagy Roger Waters munkásságát az semmiképp se hagyja ki ezt a filmet, koncertet. Egy mozijegy áráért olyan koncertre, show-ra kap belépőt, melyet nem fog egykönnyen elfelejteni…

Tegnap volt a The Wall koncertfilm bemutatója. Kicsit féltem tőle, mert a koncert után ugyanaz képernyőről, hááát… Kár volt. Most tekintsünk el attól, hogy ha lett volna rá pénzem (nem volt, az első pesti koncertről, a 2011-esről le is csúsztam, nem túlzás, hogy egy hónapig bőgtem), akkor végigturnézom Waters-szel (ezt most hogy írják az új szabályok szerint?) Európát, konstans eufóriát biztosítva magamnak, szóval, ettől eltekintve, ezt a koncertet minimum háromszor kellett volna megnézni/meghallgatni: egyszer a diamond circle-ből, egyszer kb. onnan, ahol mi voltunk, azaz rögtön a golden circle után, ahol még láttad, hogy mi történik a színpadon, de már át tudtad tekinteni a teljes szélességét is, és egyszer valahonnan a leghátsó sorokból, csak a színpadra koncentrálva. Hát, nekem csak egy élmény adatott meg, a középső, de nem vagyok én telhetetlen, ugyan. Én nem. (Dehogynem.) A film mindenesetre biztosítja szegény rajongónak mindazt, amit egy jó koncertfilmtől el lehet várni, mindazokat az élményeket, amikről lemaradt, azaz van on-stage-közelkép rengeteg és látható az, ami teljessé tette a koncertet: a 200 méter széles színpad teljes egészében. Óriási élmény volt, még akkor is, ha egy koncert még óriásibb élmény, nyilván. Nem csak koncertfilm, párhuzamosan a koncertfelvételekkel, azokat megszakítva fut egy utazás, először Franciaországba, utána Olaszországba, ahol Waters felkeresi a nagyapja I. vh-s és az apja II. vh-s síremlékét. Közben beszélgetések, a film után pedig Mason-nel válaszolnak rajongói kérdésekre, egyik hülyébb, mint a másik. Mármint a kérdések. És Waters. Meg Mason.
Az utazásról szóló betéteket joggal lehetne csöpögősnek nevezni, én nem tudom és nem is érdekel, hogy az, hogy valaki hetvenévesen az apjára gondolva sír, mennyiben marketingfogás vagy mennyiben őszinte. Szerintem teljesen természetes a sírás, hiszen az embernek mindig hiányoznak, hiányozni fognak azok, akiket szeret, az életkor itt nem mérvadó. S ha az, akivel valamikor legalább tangenciális viszonyba kerültél, hiányzik, akkor mennyire hiányozhat az, aki sosem volt a tiéd? Milyen lehet egy apa, aki végtelen lehetőségeket rejt magában, mert számodra soha nem volt reális, kézzelfogható? Furcsa, de érthető módon arról, amire csak vágytál, talán sokkal nehezebb lemondani, elfogadni, hogy sosemvolt-sosemlesz, mint arról, aki élt. A vágyakozás mérhetetlen tud lenni és csak a fantáziádra hagyatkozhatsz, nincsenek élő emlékeid. Nincs semmid (vagy minden a tiéd? nézőpont kérdése).
Aki szereti a Pink Floydot, külön még Waters-t is (én pl. Waters-párti vagyok, ez természetes), volt a koncerten, vagy nem volt, annak érdemes megnéznie. Élmény. Nagy :).

Nem épp a legösszeszedettebb értékelés, de még mindig fölfele dolgozom a látottakat, hallottakat, és elmélkedem a bácsi cuki magyar akcentusán. :D
https://nettikeee.wordpress.com/2015/09/30/roger-waters…