Nosferatu (2024) 72% 72★

Ha valaki 2 órán keresztül szeretné nézni egy nimfomán, horny nő szűz….va sápítozását, annak hajrá, itt megkapja. Jó, elismerem, lehet, hogy túloztam; ez a szál talán csak 1,5 órát tett ki a filmből.
Elhiszem, hogy velem van a baj, ezért nem tudom értékelni ezt a magasművészetet és gótikus romantikát, de sokszor akkor sem tudtam, hogy sírjak-e vagy röhögjek. Ha viccnek szánták, akkor elmegy, viszont, ha másnak, az elég kínos, és inkább hallgassanak róla.
Arra mondjuk jó volt, hogy meghozza a kedvem a fényévekkel jobb Drakula halott és élvezi (1995) újrázásához. Legtöbbször az a film ugrott be, már csak azért is, mert ez valami kiváló alapanyag lenne hozzá.

Ami pozitívum:
– képi világ, rendezés
– néhány színészi alakítás
– mikor kijöttem a moziból, abban a pillanatban jött a busz, így extra gyorsan hazakerültem

Mi lett volna, ha Borat vámpír lesz? Nos(feratu)… ez.
Tisztelem Robert Eggers korábbi munkásságát, hisz pl. a Világítótorony az egyik kedvenc filmem, így kifejezetten vártam az ő vízióját a klasszikus Drakula (Orlok) mítoszról. A gróf történetével mindig is az volt a baj: „Ha láttál 1-2 adaptációt, akkor szinte már láttad az összeset.” és Eggers verziója közben is picit ez az érzés kerített hatalmába. Természetesen akad a történetben pár kisebb-nagyobb változtatás (Nem vagyok minddel tisztában, mivel a korábbi, „pontosabb” feldolgozásokat is újráznom kellene lassan…) mégis talán túlzottan ragaszkodott az alapokhoz, ami kissé megölte a kreatív szabadságot. Persze ez csak a sztorira igaz, mivel a rendező jellegzetesen sötét, elborult (spoiler), mégis művészies stílusjegyei tökéletesen illettek a témához, ezzel pedig látványát és hangulatát tekintve az egyik legelragadóbb vámpíros mozi lett. Színészi játékaira sem lehet panasz, miután az jóval egységesebb, korrektebb, mint mondjuk az egyik legismertebb 1992-es Drakula esetében, melynek kapcsán sokan a mai napig fölemlegetik Keanu Reeves enyhén amatőr alakítását. Itt szerencsére nincs efféle fekete bárány, és még a nem épp komoly / drámai szerepeiről ismert Aaron Taylor-Johnson is kihozta magából a maximumot(?).
Jöjjön viszont egy kis nitpickelés, amivel visszakanyarodnék a nyitó viccemhez. Hoztak pár döntést a gróffal kapcsolatban, ami engem jócskán kizökkentett az élményből. (Az állandóan sutyorgó, mobilozó, meg budira rohangáló közönség mellett…) Ilyen volt az „I want to break free”, aka. Freddie Mercury bajusz, illetve az elképesztően erőltetettnek érződő akcentus. Tudom-tudom, már Lugosi Béla is hasonló stílusban beszélt, de mai szemmel már az ő szájából is inkább viccesnek hat az egész, miközben elvileg a karakternek félelmet / tiszteletet kéne parancsolnia. Emellett itt a vonzereje is egyértelműen csak a szexuális teljesítményében rejlett, hisz az állatiasságán kívül semmi nem volt Orlok-ban, ami bárki számára csábító lehetne. (Eleve egy két lábon járó, oszló hulla volt kb.) Oké… ez egyéni ízlés kérdése, de ha valakinek ez kell, akkor egészségére. Furcsálltam még, hogy a vérszívónk ezúttal nem a spoiler. Ezzel elvette a figura egyik ikonikus jellemzőjét, plusz kissé awkward, ha megpróbálja az ember a valóságban reprodukálni ezt a mozdulatot. Zavart még Ellen haja is. Korhoz hű megjelenés ide, vagy oda, Lily-Rose Depp esetében ez nem volt túl előnyös. Olyannyira kihangsúlyozta a hatalmas homlokát, hogy néhány jelenetben szinte azt hittem, hogy kopaszodik.
A kis negatívumok után kiemelnék még 1-2 extra pozitívumot is, hogy azért indokoltnak érződjön a csillagozásom. Bill Skarsgard kb. felismerhetetlen volt a smink alatt, szóval a problémák ellenére legalább azt sikerült elkerülni, hogy egy komorabb Pennywise-t kapjunk. Ugyan viszonylag keveset szerepelt, de ezúttal is imádtam Willem Dafoe-t (Ő már ráadásul egyszer alakította korábban magát „Orlokot” a Vámpír árnyéka című filmben, de Nicholas Hoult-nak sem új a vámpírosdi, hisz nemrég ő volt Drakula nem túl hű szolgája a Renfield-ben.), illetve a meglepő volt ilyen hamar viszont látni a Deadpool és Rozsomák Cassandra Nováját, Emma Corrin-t is, aki szintén a film egyik erősebb eleme lett. Tetszettek még a jelmezek, a soundtrack, a horrorosabb jeleneteket szépen fölrázó hangkeverés, illetve a befejezés, ami talán a legérdekesebb momentum az egészben, legalábbis nekem nem rémlik, hogy bármely feldolgozásban spoiler. (Ha ez mégsem volt eredeti ötlet, akkor szóljatok.)
Összességében tehát tetszett, és évkezdésnek nem rossz, de Eggers jellegzetes stílusjegyeit leszámítva sajnos nem sikerült megváltania a világot, plusz vámpíros témában sem tudnám a kedvenceim közé sorolni annak ellenére, hogy az elején kiemeltem, hogy vizuálisan és atmoszférájában is ez köztük az egyik legjobb. Egyedül a rendező korábbi munkásságának kedvelőinek tudom csak ajánlani, másoknak nem igazán.
Egyébként, ha a Wicked alatt bátorították az embereket arra, hogy együtt énekeljenek a filmmel, akkor az miért baj, ha én meg ezalatt harapdálni akarok másokat? Miért csak a musical rajongók engedhetik el magukat? Ez nem fair… XD

ui.: Nem tartozik a filmhez, de a pénztáros lány megkérdezte, hogy van-e diákom, (34 vagyok.) ami különösen jólesett most a zérón dekkoló egómnak.

Egyfelől, minden tiszteletem Eggersé, hogy hozzá mert ehhez nyúlni. Másfelől viszont, szerintem a bátorsága pofátlan. (Csakúgy mint a Dűne esetében Villeneuve – hagyjuk – az fájdalmas seb nekem). Mindazonáltal nagyon kedvelem a szemét, amellyel ilyen dolgokat lát és azt a látványt amit ő itt, ide megálmodott: ez a Drakula ebből a szempontból kifogástalan. Minden egyébben azonban, bocsánat, de részemről egy erős közepes. Ezért csak 6*. Kissé részletezném:
@Haspóknak hála néztem csak meg, egyébként én nem ültem volna be rá magamtól, pont nyilvánvaló félelmeim miatt: túl sok vámpíros dologhoz van közöm. Ettől függetlenül is, határozottan állítom: ez a film nem törte meg a jeget, nem hozott magával borzongató új fuvallatot, befogta, de repülni nem engedte az alapvető gondolatokat és érzelmeket, ami a film alapvetéseit illeti. Bátortalan és avatatlan kéz nyúlt ehhez hozzá – bocsánat, hogy ennyire nyers vagyok. Esztétikai szempontból bizonyára remekműnek számít, mert, ahogy már említettem csodálatos dolgokat és eszközöket látni benne. Egy kedves ismerősöm említette a némafilmes kapcsolatot – elmosolyodtam a moziban – igen. Gyönyörű. Az embernek (nekem személy szerint) ihletettségében könnybe lábad a szeme, annyira ritka, éteri látvány, a színek hiánya, az érzelmek monotonitása, a történet rugalmatlansága és egy szálra történő kifuttatása, tompa mélabúja, haldokló lelkülete… gyönyörű… lenne. Lehetne, ha Eggers értene a vámpírléthez :)
De nem ért. Vagy ha ért, akkor finomkodott ehelyütt. Az eredeti drakula szépen át lett emelve és megtisztelte a rendező az írót azzal, hogy nem mászott bele a küllemébe túlzottan. Igen, Nosferatu ennyire visszataszító. Lényége a sötétség és az iszony. De lényege egyben az is, hogy leküdzhetetlen vágyat gerjeszt a benne rejlő sötétség és gonoszság iránt. Ezt az esszenciát Eggers képtelen megfogni és véleményem szerint felfogni is. Nem tanulmányozta a főszereplőjét, nem értette meg a lényegét annak a karakternek, amelyről egy filmet készített. Ragaszkodott a könyvhöz, az eredeti drakula alakjához és nem egészítette ki az évszázadokon átívelő vámpír igazi valójával a szerepet. Nem öltöztette föl,- és főleg nem át a vámpírját, addig a kívánt mértékig, hogy a 2024-es, könyörtelen és egyben szívet tépően keserédes vámpírtörténet igazán megkapóvá és maradandó élménnyé tudjon válni az emberben. Pozitív hozadéka egyébként Eggers látásmódjának, hogy sallangmentes. Egyetlen olyan jelenet sincs a filmben, amely felesleges, vagy ne illene a „képbe”. Minden pontosan, érzékletesen került a helyére – ezért nagyon nehéz a filmet lepontozni. De az érzelmeimmel és a vágyaimmal nehéz megküzdeni, ha egyszer nem azt kaptam, amire vágytam, amire vártam. Az én olvasatomban Nosferatu olyan bűvkörrel rendelkező entitás, amely nem tűr ellentmondást, egy pillanatig sem komikus, végletesen és halálosan őrjítő és félelmetes, kővé dermedt szívében nincs már semmiféle megbánás, a valaha volt szerelem az őrületig átváltozott egy miazmás akarássá, egy mindent elsöprő vággyá, hogy birtokoljon. Nemcsak Skarsgårdból hiányzik ez a fajta ősöreg lélek, de Eggers fiatal, törekvő szíve sem ismerte fel ezt a karaktert úgy igazán. Nagyon nehéz ezt megfogalmazni, hogy pontosan érthető legyen, mit érzek, de leginkább mit hiányolok a filmből. Ha egy szóval kellene körülírnom, azt mondanám, hogy a mélység hiányzik a karakterből. És ha szabad, tovább ekézném a filmet; nemcsak Orlokból hiányzik a mélység. De hiányzik Hoult hősszerelmeséből és Depp végzet-szüzéből is. A sóhajtozásaik rendre elapadnak ott, ahol őrjöngeniük kellene, a suttogásuk túl hangos, pont ott, ahol a csend mindennél nagyobb káoszt lett volna képes teremteni. Még tovább megyek, vérlázító Dafoe szereplése is számomra. Amit a Világítótoronyban művelt, annak se híre, se hamva ideát. Pedig ha valaki, Dafoe tökéletes választás lehetett volna erre a szerepre… a látványa és játéka mégis a kötelező 90%-on megállapodik. Szerződéses szereplő. Semmi több.
A mellékszereplő rendre értéktelenek, pedig az ő tragédiájuk kellene, hogy a hagymázas őrletig emelje a drámát. Könnyek helyett robosztus, már-már B kategóriás elnagyoltságra és lejtmenetre lehet számítani. Lehet, hogy a végső vágás nem engedte végül kibontakozni a történetüket, de inkább lett volna három órás a film, minthogy ezek teljesen leredukáltan kerüljenek a filmbe.
Nosferatu alakja legendás. Én megértem, hogy nehéz vele mit kezdeni. Azt is megértem, hogy rendre újra és újra fel kell dolgozni, mert rendkívül egyedi, sokat mondó és határtalan történet. De nem így, nem ebben a fomában és nem ezzel a lelkülettel. A képi anyag és a rendező hozzáállása rendben van, a szemlélete viszont túl kapkodós, felületes, ezáltal a film elvesztette eredeti lényegét és szellemiségét. Karakteri felejthetőek, a film castingja pedig, hiába csodás nevek, úgy ahogy van simán csak vállrángatásra érdemes.
Kár érte. Nagyon nagyon kár. Ha nagyon sokat vártam volna a filmtől, biztosan lejjebb csillagozom. Az értékelésem elején írott pozitívumok miatt azonban ez majdnem lehetetlen – dühből meg nem csillagozunk :)
Én azok számára ajánlom a Nosferatut, akik – hú ez nehéz lesz – … kissé koravének. Szóval olyan huszon-harmincasok számára, akikben lakozik egy öreg lélek és be tudják fogadni a régmúlt kor (történetesen az 1900-as évek eleje) karakterét, a viktoriánus és gótikus keveredést, akik értik, hogy miért ilyen nagy durranás a vámpírtörténet, miért nyúlnak hozzá szinte húszévente, de nem tájékozottak az összes vámpír dolgában, nem olvastak vámpírtörténeteket, és/vagy kizárólag egy-egy feldolgozást láttak, az sem volt maradandó.
Azokat pedig, akik hosszú éveket töltöttek vámpíros cuccokkal, óva inteném Eggers Nosferatujától. Ha megnézik mégis, tudni fogják miről beszélek.

Akárcsak Coppola Drakulája, Eggers Nosferatuja is egy megelevenedett festmény. Csak míg előbbi egy barokkosan túldíszített gótikus mese, addig utóbbi egy minden ízében éjsötét mozgókép. Ez a sztori nem tud meglepni, tudjuk, mire számítsunk, láttuk és olvastuk már nagyon sokszor, és mindig csak egy kicsit másképp', úgyhogy szerintem máshogy nem is érdemes újra elmesélni, mint erős vizualitással és tapintható atmoszférával. Szerintem ez sikerült, de ez akkor is Eggers eddigi legkevésbé ütős cucca – amivel még így is, zsinórban a negyedik jó filmjét rakta le az asztalra.

A vámpír mint mitológiai szörny már annyi forma- és színeváltozáson esett át, hogy követni sem lehet. Csak az elmúlt években láthattuk a vámpirizmust toxikus kapcsolatban újraéledni (Renfield), ballerina vámpírlány képében tevékenykedni (Abigail), de nem volt hiány humánus vérfogyasztási szokásokat kutató békepárti vérszívóból vagy diktátorformában népét nyúzó fajtából sem (A gróf). Az eredeti vámpír alakjának ezeregy újragondolása és kicsavarása után talán már csak az tud igazán újdonságszámba menni, ha a poros, ám jól ismert szörnyűségében találkozunk vele. Robert Eggers Nosferatu filmje pedig mintha ezt ismerné fel.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2025/01/02/nosferatu-film-202…

Őlordsága itt van!
A vér az élet!”
Nosferatu (2024)

Nagyon nagy Drakula fan vagyok, a regény a kedvenc olvasmányaim között van és marad is.
Hogyan keveredik Drakula a Nosferatuhoz? Az eredeti, 1922-ben készült némafilm a Drakula adaptációja lett volna azonban a rendező és Stoker örökösei pereskedéséig fajult vitája ezt nem tette lehetővé, sőt, a film is majdnem kárát látta ennek, a kópiák nagy részét meg is kellett semmisíteni. A film a különböző országok filmszínházainak már leadott tekercsek által maradhatott fent. Tudom-tudom, mindenki nagyon szereti mennyi lényegtelen infóval tudom elárasztani az olvasóimat.

Robert Eggers ezévi verziója előtt a Nosferatu már kapott egy feldolgozást. Hogy miért lett ismét adaptálva a film?
Mert még mindig lehet vért pumpálni (vért pumpálni, éértiteeeek, ez egy vámpír, hahaha) a sztoriba.

Eggers egy valóban látnoki rendező, abban az értelemben, hogy képekkel tud komunikálni, rémálomszerű jeleneteket visz vászonra. Jól tudja, hogy az ember a kíváncsiság által vezérelve nem fut el a sötét elől, hanem belenéz a kifürkészhetetlen mélységbe.

Mindehhez egy olyan színészgárdát fogott össze, akiknek a játéka megérdemli a nagyvásznat. Lily-Rose Depp pedig ebből az erős mezőnyből is kiemelkedik, az ő arcjátéka által a leghidegrázósabb démonmegszállós jelleneteket hozza el.

Olyan volt, mint egy két órás festmény. Nagyon szép és különleges hangulata van. Nem egy szokványos filmnyelv. Cserébe sokszor unalmas. Az elmére nem igazán hat, de az esztétikai érzékre kifejezetten tud, ha ennek átadja magát az ember.

Orlok angol akcentusa imádnivaló volt.

El vagyok szokva a horrortól! A maszkmesterek kitettek magukért Nosferatunál, a film alatt vagy féltem vagy öklendezhetnékem volt …
.
//Fura érzés volt, hogy „történelmileg” csak 10 évvel korábban játszódott, mint a szabadságharc… Még mindig zavar a „német” filmeknél, hogy bár angolul beszélnek a Herr é Frau megszólításokat használják….

Mi az „old school” fokozása? „Oldabb school”? Még a hangzásától is kiver a víz…

Igen, a „Nosferatu”. Egy százkét évs horror film, 21. századi újragondolása – tehát több, mint négyszer léptük át a spoiler, mint olyan létjogosultságát…

A vámpír témakör sokat „fejlődött” azóta, hogy az első művek megjelentek a zsánerben. Voltaképpen minden évtized magának követelte a vérszívókat, és rajtuk hagyta a „foglenyomatát”. (Ezután kell megvallanom, hogy a Blaxploitaion-korszak „Blackulaját” még nem bírtam megnézni. Vannak dolgok, amikhez én is kevés vagyok.) Ezért tartunk ott, ahol, és bár főleg filmes vonalon masszívan igyekeznek visszatérni az „a vámpír egy rettenetes dolog” tételéhez, a pénz nagy úr, és míg szexi trash többet hoz a konyhára, addig bizony bizony a sarokkő, az etalon, a mindentvivő sláger, a a csillogó mellkasú pasi lesz. Azt hiszem, ez elárul valamit rólunk…

No de, milyen a „Nosferatu”? Öreg. Lassú, kényelmetlen és néhol értelmetlen. A film teljes mellszélességgel felvállalja, hogy atmoszféra horror, és a rothadó tetemébe zárt szláv vérszívó talán még az eredeti filmben sem állt ennyire távol attól, hogy emberinek lehessen nevezni. Nem tudom milyen lehet a magyar szinkron, de az angol hangja az olyan, mint „Józsi bácsi”. Napi három doboz „talpas-szofi után”. Hatvan éven át. Mert elsőre és másodjára is legalábbis zavaró. Aztán megérti az ember, hogy ez a „dög” éppen beszélni próbál. Egy öklömyni lyukkal a bal mellkasában, ami tele van férgekkel. Csoda, hogy ennyire futja tőle. Egyébként az őt alakító színész, egy életre bele fog ragadni a szörnyeteg-szerepben, ha ez így megy tovább.

A film „koszos”. Világa sötét, büdös, dögvésztől és elmebajtól terhelt, mindegy, hogy egy istenhátamögötti cigány faluról, vagy egy fényűző német kereskedő városról van szó. A szereplők, vagy alapból nem normálisak, vagy végső soron, de biztosan megőrülnek. És akkor a kétlábon araszoló dögvész, még be sem tette az elrothadt lábát a képbe. Depresszív film, nyomasztó és sötét, a belőle áradó nyomort nem oldja fel sem akció, sem látvány, sem emberi megnyilvánulás. Hogy értsük, a Coppola féle „Drakula” egy harsány film, színeivel, testiségével és akció erőszakával. Itt szó nincs erről, ez egy 19-ik századi „orosz” dráma, ahol még a szex is olyan pszichés alapon zajlik, hogy Freud elégedetten és mindenki számára jó hallhatóan kezd tőle tapsolni a kriptája mélyén, ékes osztráksággal kiáltozva, hogy „Igazam volt! Mindvégig, igazam volt!”
Szóval ez egy ilyen film. Nem „jó” élmény. De élmény.

Élmény akkor is, ha bizony időnként nincs értelme. Legyen szó apróságokról, mint az a bizonyos könyv, amiben nem lenne szabad benne lenni a megoldásnak, egészen addig, hogy a film a kevés épeszűnek induló és ahhoz csaknem a legvégéig ragaszkodó szereplőjével bánik piszok méltatlanul, csak mert egyetlen józan emberként már erőst elege van abból a tébolydából ami felforgatta az életét. Miért látta szükségét a film, hogy ezt az elkerülhetetlen tragédája felé sodródó karaktert még jó hangosan meg is alázza, mert az nem tartott a „bolondokkal”? Nem értem én a szándékot, megvallom. Ahogy azt sem, hogy egy ennyire nyomasztó filmbe minek kellettek a „jumpscarek” bazári pillanatai. Értem én, hogy ennek van egy szép, hosszúra nyúlt hagyománya – az első horrorokig visszavezet az út –, de ez nem az a film. Itt Bill Skarsgard sétál az ember felé, üvegkarcoló dánsággal, miközben léptei nyomán férgek potyognak belőle. Amiket patkányok falnak fel, hogy aztán bemásszanak az ember gyerekeinek ágyába…

Szórakoztató volt a maga fura módján, de nem egy mestermű. Nagyon szép a képi világa, néhány alakítás is jó volt, ezt elismerem, de valójában nem tudom, hogy ez paródia volt egy kis gore -ral fűszerezve, vagy egy vámpíros Rómeó és Júlia feldolgozás.
Nekem eleve nagyon fura humorom van, úgyhogy én nagyon jókat nevettem bizonyos megszólalásokon vagy a cselekmény bizonyos részein.
Moziban láttam, és sokat elmond a filmről, hogy a mellettem ülő csaj a film közepén elkezdte magát sminkelni, és még parfümöt is dobott magára. Írogatott a barátainak stb.
Az elképzelés jó volt, a megvalósítása annyira nem. Aki pedig irtózik a patkányoktól, azoknak nagyon nem ajánlom.