Nosferatu, az éjszaka fantomja (1979) 75% 46★

Elhivatottan és makacsul saját látásmódhoz ragaszkodóan művészi, a horror műfaj mai értelmezésével és főleg a felé támasztott nézői elvárásokkal nem törődő, mégis kritikai és kereskedelmi értelemben is sikeres film Werner Herzog Nosferatuja. Ezzel tulajdonképpen már ki is fejezhető legnagyobb, művészeti alkotásként tőle függetleníthető problémája: nem a kézenfekvőnek tetsző közönségéhez szól, különösen ma nem, amikor a horror fogyasztása divatos, a műfaj pedig gépies lendülettel hányja magából ki a különböző színvonalú és költségvetésű, ám következetesen a naturális elborzasztásra kihegyezett darabokat. Akit kizárólag a horror címke hoz ide és ehhez kapcsolódó elvárásai is vannak a filmmel szemben, törvényszerűen csalódni fog.

Herzog legelsőként is feltűnő húzása, hogy megdöbbentő következetességgel ragaszkodik Friedrich Wilhelm Murnau 1922-es Nosferatujához, filmje sok esetben nem is a remake, hanem az újraforgatás jelző után kiáltozik – ami bónusz adalék, az maximum Herzog gyorsan kiismerhető naturalista, nyers benyomásokra építő rendezése és forgatási metódusa, jellegzetesen önmagukért beszélő, zenével felerősített természeti képeivel, ingatag kamerakezelésével, intimitásával és egyszerűségével.
No meg, és talán itt kell keresnünk a film legfőbb izgalomforrását, Klaus Kinskivel, aki tökéletesen érti és magáévá teszi Herzog koncepcióját az eredetihez hű interpretációról és a történet új dimenzióinak esetleges finom, rejtett kiaknázásáról. Legelőször is, minekután Drakula gróf immáron megszólalhat a vásznon, Kinski személyesen megismertethet minket a vérszívóval, és sikerül is neki emberibb, emberközelibb, természetéből kifolyólag megérthetővé váló, kevésbé félelmetes Drakulát vászonra vinnie. Ettől függetlenül mivoltának félemberi és nyomorúsággal vegyes mivolta nagyon megragadó, hát még az a természetesség, amivel Kinski képes kifejezni magát több kiló smink, műköröm, meg gumi alatt. Nézzük csak meg, miként tölt ki Nosferatu egy pohár italt lehetetlen karmos kezeivel – Kinski előadásában mintha mi sem lenne természetesebb, életre kel a lény a maga legtökéletesebb gyakorlatiasságában.
Nagy a hangsúly az előbb már említett „kevésbé félelmetes” jelzőn, hiszen a film egésze a nyitány múmiáit nem számítva nagyon messze van a félelmetestől. Az esztétika és a dinamika mintha az 1922-es verzióból lenne átemelve, csakhogy ami 1922-ben torkon tudta ragadni a nézők képzelőerejét, az 1979-ben igen unalmas lehet, hát még 2023-ban. Ahogy azonban egy kritika is megfogalmazta ezt, a lassan hömpölygő képek és a lassan közlekedő, sosem heveskedő Nosferatu szuggesztív erővel bír, ideális esetben már-már a nézőt is transzba ejti. Nem a rettegtetés, mint inkább a befogadó saját ritmusának lelassítása itt a cél, éreztetvén Nosferatu eljövetelének és rémtettének elkerülhetetlenségét. Amiben a mozi 1922-höz képest újít, az a neve, megint a Popol Vuh által.
Legjobban ez a nem nyilvánvalóan és nem félelmetesen rettenetes koncepció talán akkor működik, amikor Nosferatu végre megkapja Lucyt. A jelenetnek külön erőt kölcsönöz a mozdulatsorban rejlő spontaneitás, mintha Kinski szerepben maradva akarna erőszakot tenni Adjanin, aki viszont szintén szerepben maradva nem engedi neki felhúzni hálóingét, inkább a nyakához vonja a bomlott elméjű zsenit, hogy aztán az kezét a nő mellén pihentetve eljátssza a nemi erőszakot tökéletesen szimbolizáló, napkeltéig tartó vérszívás aktusát.

Ez egy igazán maradandó, érdekes filmélmény – de összességében talán nem annyira átütő, mint lehetne, én legalábbis úgy érzem, az Aguirre, Isten haragja által kiváltott katarzist végül nem tudta elérni, pedig a lehetőség abszolút benne volt.

Épp olyan, mint az eredeti, még annak expresszionista jegyeivel is él, főleg az éjszakai jeleneteknél a fény-árnyék hatásokban. Klaus Kinski pont olyan ronda, mint Max Schreck az eredetiben, Isabelle Adjani sminkje, ruhája is olyan, még a játéka is az eredetiben látható színésznőre emlékeztet. Werner Herzog rendezése hűen követi az eredetit, egyformán jó mind a kettő, bár a mai közönség nyilván jobban élvezi a hangosfilmet.
Egyetlen fájdalmam, hogy a fantomlovaskocsis rész, meg az egész utazás nagyon meg lett kurtítva, bár a hangulatot azért hozza a film; itt sokkal inkább a cselekményen van a hangsúly, míg Murnaunál inkább a látvány és az atmoszféra az, ami megragadja az embert. (Valahogy el tudta érni például, hogy Max Schreck természetellenesen soványnak és magasnak tűnjön a többi színész mellett… számomra az eredeti Nosferatu kísértetiesebb, félelmetesebb maradt, azt hiszem azért, mert Klaus Kinski hús-vér figurává változtatta ezt az eredetiben teljességgel unheimlich, kísérteties, megfoghatatlan alakot).

Az egyik kedvenc remake-em, még azt is meg merem kockáztatni, hogy jobban tetszik, mint az eredeti. Nyomasztó, borongós atmoszférája és képi világa egyszerűen magába szippant és lenyűgöz. Sokszor láttam már, de nem utoljára.

Nem az én filmem. Mint a leírás is utal rá – lassú, vontatott, nyomasztó. Rám egyáltalán nem horrorként hatott, többször inkább viccesnek tűnt. Főleg Kinski játéka, arckifejezései miatt nem tudtam komolyan venni.

Nem volt nagy szám, de így legalább tudtam már mihez kötni a Drakula halott és élvezi-t. :D A tájak szépek voltak, Lucy is, Drakula viszont inkább vicces. XD A szolgáját (aki böriben is volt) viszont bírtam, az ő játéka tetszett. :D
Egyszer simán meg lehet nézni.