Nosferatu (1922) 75% 123★

Korának egyik legjobb darabja, az akkori filmkészítés szempontjából le a kalappal a film előtt. Érthető volt, élvezetes, pedig száz éves a film, mégis megállja a helyét.

Hangulatos, olykor vicces film. A színészek nagyon el lettek találva, szavak nélkül is nagyon tehetségesek (főleg Nosferatu). Szerintem kicsit sem félelmetes, inkább szimpatikus figura. A helyszínek is nagyon ütnek így fekete-fehéren.

Csodálatos film a mozi őskorából, egyúttal a mai napig is talán az egyik potenciális legélvezetesebb némafilm a börleszkek mellet, hisz története és cselekménye szinte már alapműveltségi közkincs. Persze mint némafilm, különleges szabályok vonatkoznak rá, és nekünk is ezek mentén kell megítélnünk – mégis nagy tétben mernék rá tenni, hogy a százéves klasszikusokkal nem szívesen foglalkozó nézők közül is nagyeséllyel ezt a darabot fogják tudni legkönnyebben befogadni.

Némafilmek tekintetében a néző számára az elsőszámú vonzerőt a hangulat képviselheti, amit kétségkívül nehéz megteremteni, ha az ember nemhogy fekete-fehér, hanem inkább a restauráció mértékétől függően inkább narancsban és sötétkékben úszó képi világgal szembesül. A hangulat ezen mozik esetében nem a retró, a vintage feeling, hanem a film által önállóan megteremtett légkör. Ebben a Nosferatu nagyon jól teljesít, különösen akkor, amikor a cselekménye elkezd rosszra fordulni, avagy lubickolni a misztikumban és a sötétségben. Murnau rendezése, a jelenetek fényelése, a smink, mind rendkívül kifejező és lényegre törő, a szűkös csatornákon keresztül áramló ingerek képesek körénk varázsolni Orlok kastélyának kriptaszagát, Hutter ébredező rémületét, az Ellenen úrrá levő extázist. A filmet támogató szövegkockák nagyon sokat tesznek a hangulat fenntartásáért és a néző informálásáért, bár az általam nézett, restaurált magyar változat tele volt helyesírási hibákkal.
A film legmegkapóbb része mégis a zene, amit a premieren a zeneszerző Hans Erdmann vezényletével élőben adtak elő – lenyűgöző élmény lehetett! Annak ellenére is ezt gondolom, hogy az eredeti partitúra elveszett, így a manapság elérhető kópiák alatt rendszerint újraírt, vagy klasszikusokból összetoldozott-foltozott zene szól. Ez a film nézése közben gyanús is volt, szinte elterelte a figyelmemet annak megfigyelése, hogy Erdmann éppen milyen zenei iskolákat idéz meg egymással felváltva – volt egy kis Verdi, egy kis orosz romantika, majd Sosztakovicsra hajazó magasan csengő ütősök… A vége főcím persze elárulta, hogy az eredeti Erdmann szvit mellett hallhattunk Bizet-t, Verdit, és egy rakás német modernistát is.
A mozi kapcsán felvetülő egyik legérdekesebb retrospektív kérdés talán az, hol is találhat magának helyet a Nosferatu a horror-történelemben, hogyan viszonyul például Lugosi Béla Drakulájához Max Schreck Nosferatuja. Én pillanatnyilag azt mondanám, a Nosferatu tízévnyi előnye egyet jelent azzal, hogy nélküle a klasszikus szörnyuniverzum talán nem nyerte volna el a maga klasszikus formáját. Murnau látomása és Schreck alakítása együtt egy nagyon hatásos vámpírfigurát teremtett meg, amely hosszú évtizedekig uralta a mozit, a színész jellegzetes gesztusai és mozdulatai pedig meghatározták az emberszabású szörnyek-démoni lények viselkedését – Schreck alakítása bizonyosan meghatározó alapforrás volt az ötvenes évek olcsó rémfilmjeinek eszköztára számára.

Kiváló, filmtörténeti alapdarab a Nosferatu, horror fronton kihagyhatatlan azoknak, akik szeretnék a műfaj történelmi aspektusait is felfedezni.

Nem igazán fogott meg, néha kicsit untam, néha komikus volt számomra. Nosferatu inkább egy manóra emlékeztetett engem, mint egy vámpírra, főleg a „két kis nyuszifogával”.. :D De itt jobban tetszett az aláfestő zene, jobban illett a filmhez és a történethez.
Amúgy egy akkori időkhöz képest nagyon is jó képi világgal és színészi játékkal rendezett film lett.

Érdekes kérdés, hogy ki milyen zenei aláfestéssel látja a filmet, itt eddig csak Erdmann volt feltüntetve, de az Imdb 17 nevet sorol fel. Én Bernard zenéjével láttam, ami nagyon szuggesztív, és igyekszik korhű is lenni.

Hihetetlenül szép rendezés. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy mikor készült. Az én ízlésemnek ugyan kicsit vontatott volt és nagyon átírták a sztorit (pontosabban lerövidítették), de a látvány és az akkori filmek hangulata kárpótolt ezekért. Továbbá érdekes volt látni, akkoriban milyen érzelmeket hogyan jelenítettek meg a színészek.

Kezdetleges, de ettől még jó. Az alapokat mutatja be, amit később formálnak a ma ismert Drakula alakjává. Érdemes legalább egyszer látni.

Egyértelműen jobban tetszett, mint a ’32-es Dracula. Itt Nosferatu egészen rémszerű, „félelmetes” hosszú karmos ujjaival. A hangulatot megteremti a film az árnyékokkal például, és a patkányok is jók voltak, akik mint a gonoszság, betegség hírnökeként jelentek meg, és követték a Mester útját.

Avagy amikor a vámpír még tényleg egy ijesztő természetfeletti lény volt, nem pedig szerelmes szépfiú :D. De komolyan, Nosferatutól még engem is kirázott a hideg, pedig ilyesmi nem sűrűn fordul elő :D.

Na ez kihívás volt a javából.
Klasszikus ide, gyöngyszem oda, ember nem unt még annyira filmet, mint én ezt. Maximum 10 perces etapokban tudtam legyűrni és még úgy is megfeküdte a gyomromat.