Nosferatu (1922) 76% 106★

Korának egyik legjobb darabja, az akkori filmkészítés szempontjából le a kalappal a film előtt. Érthető volt, élvezetes, pedig száz éves a film, mégis megállja a helyét.

Hangulatos, olykor vicces film. A színészek nagyon el lettek találva, szavak nélkül is nagyon tehetségesek (főleg Nosferatu). Szerintem kicsit sem félelmetes, inkább szimpatikus figura. A helyszínek is nagyon ütnek így fekete-fehéren.

Hihetetlenül szép rendezés. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy mikor készült. Az én ízlésemnek ugyan kicsit vontatott volt és nagyon átírták a sztorit (pontosabban lerövidítették), de a látvány és az akkori filmek hangulata kárpótolt ezekért. Továbbá érdekes volt látni, akkoriban milyen érzelmeket hogyan jelenítettek meg a színészek.

Csodálatos film a mozi őskorából, egyúttal a mai napig is talán az egyik potenciális legélvezetesebb némafilm a börleszkek mellet, hisz története és cselekménye szinte már alapműveltségi közkincs. Persze mint némafilm, különleges szabályok vonatkoznak rá, és nekünk is ezek mentén kell megítélnünk – mégis nagy tétben mernék rá tenni, hogy a százéves klasszikusokkal nem szívesen foglalkozó nézők közül is nagyeséllyel ezt a darabot fogják tudni legkönnyebben befogadni.

Némafilmek tekintetében a néző számára az elsőszámú vonzerőt a hangulat képviselheti, amit kétségkívül nehéz megteremteni, ha az ember nemhogy fekete-fehér, hanem inkább a restauráció mértékétől függően inkább narancsban és sötétkékben úszó képi világgal szembesül. A hangulat ezen mozik esetében nem a retró, a vintage feeling, hanem a film által önállóan megteremtett légkör. Ebben a Nosferatu nagyon jól teljesít, különösen akkor, amikor a cselekménye elkezd rosszra fordulni, avagy lubickolni a misztikumban és a sötétségben. Murnau rendezése, a jelenetek fényelése, a smink, mind rendkívül kifejező és lényegre törő, a szűkös csatornákon keresztül áramló ingerek képesek körénk varázsolni Orlok kastélyának kriptaszagát, Hutter ébredező rémületét, az Ellenen úrrá levő extázist. A filmet támogató szövegkockák nagyon sokat tesznek a hangulat fenntartásáért és a néző informálásáért, bár az általam nézett, restaurált magyar változat tele volt helyesírási hibákkal.
A film legmegkapóbb része mégis a zene, amit a premieren a zeneszerző Hans Erdmann vezényletével élőben adtak elő – lenyűgöző élmény lehetett! Annak ellenére is ezt gondolom, hogy az eredeti partitúra elveszett, így a manapság elérhető kópiák alatt rendszerint újraírt, vagy klasszikusokból összetoldozott-foltozott zene szól. Ez a film nézése közben gyanús is volt, szinte elterelte a figyelmemet annak megfigyelése, hogy Erdmann éppen milyen zenei iskolákat idéz meg egymással felváltva – volt egy kis Verdi, egy kis orosz romantika, majd Sosztakovicsra hajazó magasan csengő ütősök… A vége főcím persze elárulta, hogy az eredeti Erdmann szvit mellett hallhattunk Bizet-t, Verdit, és egy rakás német modernistát is.
A mozi kapcsán felvetülő egyik legérdekesebb retrospektív kérdés talán az, hol is találhat magának helyet a Nosferatu a horror-történelemben, hogyan viszonyul például Lugosi Béla Drakulájához Max Schreck Nosferatuja. Én pillanatnyilag azt mondanám, a Nosferatu tízévnyi előnye egyet jelent azzal, hogy nélküle a klasszikus szörnyuniverzum talán nem nyerte volna el a maga klasszikus formáját. Murnau látomása és Schreck alakítása együtt egy nagyon hatásos vámpírfigurát teremtett meg, amely hosszú évtizedekig uralta a mozit, a színész jellegzetes gesztusai és mozdulatai pedig meghatározták az emberszabású szörnyek-démoni lények viselkedését – Schreck alakítása bizonyosan meghatározó alapforrás volt az ötvenes évek olcsó rémfilmjeinek eszköztára számára.

Kiváló, filmtörténeti alapdarab a Nosferatu, horror fronton kihagyhatatlan azoknak, akik szeretnék a műfaj történelmi aspektusait is felfedezni.

Kezdetleges, de ettől még jó. Az alapokat mutatja be, amit később formálnak a ma ismert Drakula alakjává. Érdemes legalább egyszer látni.

Egyértelműen jobban tetszett, mint a ’32-es Dracula. Itt Nosferatu egészen rémszerű, „félelmetes” hosszú karmos ujjaival. A hangulatot megteremti a film az árnyékokkal például, és a patkányok is jók voltak, akik mint a gonoszság, betegség hírnökeként jelentek meg, és követték a Mester útját.

Avagy amikor a vámpír még tényleg egy ijesztő természetfeletti lény volt, nem pedig szerelmes szépfiú :D. De komolyan, Nosferatutól még engem is kirázott a hideg, pedig ilyesmi nem sűrűn fordul elő :D.

A vámpírműfaj számára az abszolút alapmű, s bár nem az első vámpíros film, de az első, amihez Bram Stoker Drakulája adta az alapot.
Szegény Orlock gróf, én nem borzadtam tőle, hanem nagyon szántam a kabátját meg nagyon irigylem, kell nekem olyan!. Egy szegény, végtelenül magányos, visszataszító kis teremtény, aki ráadásul még kártékony is – emberi véren kénytelen élni és még pestist is terjeszt –, legnagyobb tragédiájára szerelembe esik és próbálja elérni reménytelen célját, persze a maga módján, ami az embereknek ugye, eléggé kényelmetlen, pedig hogy igyekszik, de a természetén meg a csúfságán mégsem tud felül kerekedni, aminek meg is lesz az elkerülhetetlen következménye, mert az emberek nem szeretik, ha éjszakai zaklatódémonok ijesztgetik őket meg szívogatják a vérüket.
Valahogy ezt a filmet csakis Nostferatu szemszögéből tudom látni, és ez a szemszög azt mutatja, hogy ez a történet nem Nosteratu áldozatainak, hanem csakis a vámpírnak a tragédiája. Talán ez az egyetlen vámpírfilm, ami képes megmutatni, hogy milyen is az kárhozat, amikor örök létbe vagy száműzve, hogy egyáltalán nem buli vámpírnak lenni és örökké élni: végtelen magány és reménytelenség, félnek tőled és gyűlölnek, a puszta megjelenésed is iszonyatot kelt, és képtelen vagy a természeted ellen cselekedni akkor is, amikor a legszentebb cél is lebeg a szemed előtt, és amikor tényleg megváltás a halál. Az összes többi vámpírfilm után azt gondoltam, oké, legyünk vámpírok, éljünk örökké, én bizony élnék a lehetősséggel, és nem tudtak meggyőzni, hogy szar dolog a vámpírlét, de ez után azt mondtam, köszi nem, inkább nem próbálnám ki, ha ilyen.

Ujujujujuj. Hát én még ennyire nem féltem egy karaktertől. Egyszerűen rémisztő, hogy hogyan nézett ki Nosferatut alakító színész a filmben. Teljesen ki is készültem. Na és az a gótikus, fekete-fehéren előállított háttér és hangulat…tökéletesen passzolt az egészhez.

Na ez kihívás volt a javából.
Klasszikus ide, gyöngyszem oda, ember nem unt még annyira filmet, mint én ezt. Maximum 10 perces etapokban tudtam legyűrni és még úgy is megfeküdte a gyomromat.