A zongoratanárnő (2001) 76% 99★

Kedvenc filmem Haneke-től, bár szeretni nem igazán tudom, egy nagyon fájdalmas alkotás. A könyvet nem olvastam, de elkezdtem. Végül arra jutottam, hogy csak amúgy is depressziós időszakomban nyitnám ki, hisz, hogy egy ismerősömet idézzem: „olyan, mintha sósavval mosnák az agyadat.”. A filmre visszatérve: Huppert játéka valósággal lenyűgözött, a rendezésre sem lehet panasz, volt benne igazán hosszú jelenet is, vágás nélkül. A legjobban mégis talán a stáblista alatti csend érintett meg: míg Kohut tanárnőnek a zene jelentette bizonyos értelemben a rabságot, az emlékezetes záróképsort követő csend többet mond minden szónál.

Az ismertetők alapján azt vártam, hogy kissé nyomasztó hangulatú lesz a film, de ehhez képest teljesen az lett.
Sok tekintetben emlékeztet a Fekete hattyúra, de attól kopárabb, szűkebb, ártóbb.
Nehéz megmondanom, hogy mit lehet kezdeni ezzel a filmmel – legalábbis nekem.
Ahogy itt gondolkozok rajta, egyre inkább úgy tűnik, hogy a fasizmus a kulcsfogalom a filmhez.

Valamikor még Hernádi Gyula mondta valahol, hogy a fasizmus az Osztrák-Magyar Monarchia szülötte, s e tekintetben Bécs annak a szülőanyja. Nem véletlen, hogy Freud itt talált annyi anyagot az elméletéhez, s hogy tulajdonképpen Hitler is innen indult.
Ezért aztán nekünk magyaroknak sem kell túl sokat tekergetnünk a fejünket ahhoz, hogy minket is megmutathasson ez a tükör.
Ebben az értelemben tehát az osztrák rendező teszi a dolgát és elénk tárja ezeket a lélekrombolásokat, ezeket a precizitás és a gazdagság alatt megbúvó rémségeket.
Ennek kapcsán én nem tudom azt mondani, hogy ez a betegség gyógyítható.
És a rendező sem mondja ezt.

Mindig próbálom magamnak mondogatni, hogy minden lélek megmenthető és meg is kell menteni –, de emberként ezt nem tudom minden helyzetben alkalmazni. Ebben a filmben sem.
Az angyalok, szegények bizonyára próbálkoznak, de én ilyenkor már megelégednék azzal, hogy legalább ne ártson, ne árthasson – se magának, se másoknak – az, aki már nem tud meggyógyulni.

És kerülöm őket. Ahogy ezt a filmet is.
Nem vagyok orvos.

A főszereplőnő egyébként kiválóan játszik, óriásit alakít ebben a szerepben.
A fiú karakterének az átalakulása viszont nekem nem volt teljesen hiteles, de ez inkább a forgatókönyv bűne.

Ezt sem nekem készítették. Ez a frusztráltság, ez a feszültség már fárasztó volt. Más filmjét nem láttam még Hankénak, és lehet, hogy ez így is marad.

Mondhatni, szokásos Haneke mozi. Nem voltam tőle elájulva, nyilván velem van a baj,hogy egy ilyen groteszk valami nem érint meg :) nem találtam benne szerethető pontot, nem tetszett a fényképezés sem, Huppert viszont nagyon idegesített. 2/5

Súlyos film. Feszült, nyomasztó, a vége felé egyre tébolyultabb.
A rendező igyekezett a legteljesebb módon visszaadni Jelinek regényének hangulatát, ami szerintem nagy részben sikerült! Az Erikát alakitó színésznő briliáns volt és a férfi főhőst is egész jól választották meg.
Elbírt volna még egy kis borongósságot a film, illetve néhány jelenet lehetett volna felkavaróbb, de így is elég jól jött át mindaz, amit az írónő szemléltetett a könyvében.

Még akkor került rá a várólistámra, amikor a Pesti Estet papírra nyomták, és minden héten bekarikáztam a számomra érdekes művészfilmeket, egyszóval jó húsz éve. Nem véletlen, hogy eddig nem mertem megnézni, de most a héten eszembe jutott, amikor az egyik ügyfél azt írta, hogy neki és a lányának csak egy közös email címe van. Hátborzongató történet, briliáns színészi alakításokkal. Tetszett a zene szerepe, meg ahogy Erika öltözködése fokozatosan átalakult, és az is, hogy egy csomó mindenre nem kaptunk magyarázatot.

Még egy baromi jó film a szexfüggőségről! Kellően deviáns, kellően nyomasztó, kellően botrányos. Pont, ahogy szeretem!

Amenniyre ez a film fel volt kapva a korában, nekem most annyira nem tetszett. Egyszerűen nem tudtam belemélyedni a sztoriba. Nem is azért, mert ez ma már teljesen más lenne (internet, mobil, online rendelés, stb.), hanem mert a téma fura volt nekem és… csuda tudja, nem az én filmem.

Többször kimondtam a film nézése közben hangosan a következőket: „Ez micsoda? Mi a fenét nézek? Ez most mi akar lenni?”
Kész, ez a film szinte nézhetetlen. Értem én, hogy egy beteg lelket akart bemutatni, de hogy? Hogy? 2 órán át szinte semmi nem történik, közben művészieskedik a film ezerrel, a szereplők közül senkivel nem tudsz szimpatizálni egy pillanatig sem, mert mindegyik egy seggfej (jó, még ez lenne a legkisebb gond). Sokszor tényleg a fejemhez kaptam, hogy mi a nyavaját látok. Mikor a borotvapengével kezdett a lába között matatni a főszereplő, aztán elkezdett folyni a vér, na én itt kapcsoltam ki majdnem a $@!#% az egészet. (Komolyan mondom a Batman és Robin hülyeségei láttán nem fordult ez meg a fejemben!) És még volt egy rakás ilyen gusztustalan és beteg jelenet. Őszintén, mi célt szolgálnak ezek? Mert, hogy ez igazából értéket nem ad a filmnek az tuti. Vagy ezzel akart még művészibb, kifejezőbb lenni? Mondjuk érdekes, hogy a Shame, amit a múltkor néztem meg tetszett, bár annak azért volt egyfajta értelmesebb cselekménye, meg feleennyi gusztustalanság volt benne, bár az se volt piskóta.
Na mindegy. Zongoratanárnő, köszönöm szépen, de elmehetsz a fenébe.
Ja, egyetlen nagy erénye volt. Az egyik jelentben voltak filmplakátok kiragasztva, és ott volt a Frequency is, ami felkeltette az érdeklődésemet.

Egyáltalán nem tetszett, ráadásul még vontatott is volt, konkrétan a film felénél abbahagytam volna legszívesebben. Bevallom, a leírtak alapján sokkoló, lélekromboló alkotásra számítottam – ehhez képest semmit sem kaptam belőle. A szereplők kellően idegesítőek voltak, viszont I. Huppert alakítása néhol még tetszett is, a jelleme drasztikus változásának előadása, s az ahogyan 'megtébolyul'.
A befejezéssel nem tudtam mit kezdeni, erősen félbehagyott hatást keltett számomra.
(Mellékes megjegyzés: az sem kizárt persze, hogy velem van a baj…)