Ifjúság (2015) 79% 177★

Azt hiszem, a középkorúság határán üti leginkább arcul az embert ez a film. Nem vagy még öreg és bölcs, nem vonsz még le nagy következtetéseket az életedről, hiszen annyi minden áll még előtted, gondolod. De aztán rájössz, hogy fiatal sem vagy már, ó, mennyire nagyon nem… Úgy jöttem ki a moziból, hogy b@ssza meg az összes kényszerpálya, élni akarok, méghozzá a saját életemet. Hiszen ha valamiről most úgy érzem, hogy megfojt, kétlem, hogy 80 évesen megszépíti majd az idő. De persze mire hazaértem min kattog az agyam? Hogy hogyan oldom meg ezt meg azt a bonyodalmat, ügyet, feladatot. Amiket egyáltalán nem élvezek. Szóval kéz a biliben, de azért jó fellángolás volt.

Egyenes folytatása A nagy szépségnek.
Mindkettő az élet szépségéről, szeretetéről szól és mindkettő csodálatosan fényképezett.
Egyikben sincs igazi cselekmény, néhány nap múlva már nem is tudod, hogy miről szólt a film, mi miatt tetszett és hat rád még mindig.

Egy kicsit valahol az öreg Európáról, Európa számvetéséről is szól ez a film – most úgy érzem.
Ha önmagunk helyett az életet szeretjük, mi magunk is boldogabbak leszünk.
Hogy hatalmas kulcs a szeretet és a legkisebb résbe is pontosan betalál.
Előbb vagy utóbb, végül.

Mély dráma, többször nézős, sok mondanivalóval.
A plakát nekem nem igazán adja vissza a film lényegét.. látom én, hogy mit akartak belőle kihozni, de szerintem erősen félrement.
Maga a film: sok mindenről szól.. elsősorban természetesen a fiatalságról, de nem igazán a fiatalság perspektívájából. Vagy inkább mondjuk úgy: nem csak a fiatalság perspektívájából. Mert fiatalság lehet az is, amit az ember már megélt és elélt és felélt. Ez az a Fiatalság, amire vissza lehet tekinteni, emlékezni, aminek az új örököseire rá lehet csodálkozni.
Mindezt egy szem visszaemlékezős jelenet nélkül, a film végig a jelenben tart minket és a karaktereket egymás tükrében ismerjük meg, Fiatalságukkal együtt, ami kinél éppen hol tart.
Hiszen egyszer mindenki volt Fiatal. És senki sem lesz öreg.. csak múlik a Fiatalsága.

Végezetül: maga a film színekben, helyszínekben, szereplőkben, zenében gyönyörűen össze van rakva – egy újabb olyan film, ami annyira szép, hogy akár hang nélkül is megnézném. Komolyan.
És az egész kupolája… az a legvége. Az ember végigéli azt a körülbelül 2 órás történetet, aztán a legvégén cirka 5-6 percben – megéli. Az egészet.

Filmben igazi élmény.

Mély érzelmek, rengeteg mondanivaló. Csodálatos művészfilm lett és a szereplőgárda is jóra sikeredett. Nincs nagy cselekménye, üzenete viszont bőven.
És a zenék valami fantasztikusak ^^

Beleszerettem ebbe a filmbe. Ez van.
Bölcsesség, humor, öngúny, minden a kellő arányban. Reneszánsz filmezés, remek zenék, és három nagyszerű színész.

Jó volt nézni a filmet és jó volt ifjúnak is lenni valamikor. A képek magával ragadóak, visznek, vezetik a szemet, a két főszereplő fanyar humorral próbálja feledtetni a múló időt. De az idő múlik, nem nagy bölcsesség ez, az viszont igen, ha ehhez kellő öniróniával, humorral, némi pajzánsággal állunk hozzá. Ebben minden benne volt. Nem csak az őszülő halánték, hanem az elfáradt test is. Micsoda kontraszt a hibátlan testű, meztelen nő a medencében és a két barát nyakig a vízben. Ez meg ki? Isten! Gyönyörű film, olyan, ami a szépségre hívja fel a figyelmet, a gyönyörökre, arra, hogy a számvetéskor, az életnapló utolsó oldalán, majd ne csak keserű szavak sorai legyenek.

Stabilan 7 csillagon volt a mérce a végéig. Számomra sokszor túl magamutogató művészieskedésbe csapott át a film. Értem én, hogy kellett a kontraszt, de a sok cicitől már herótom volt.
Na de a vége… és mindemellett szerintem az a személyes élmény is emelte a színvonalat, hogy nemrég fejeztem be Daniel Pennac Testnaplóját, ami tökéletes példája az elmúlás bemutatásának. Ballinger karaktere mintha a könyv narrációja lett volna. Michael Caine-t amúgy is képes lennék életem végéig hallgatni, beszéljen bármiről. Csak a cukorkás papír csörgetését hagyja abba.

Szeretem a film nézőpontjait. A kameráét és a szereplőkét.
Amikor egy filmben túl sok a szép kép, óhatatlanul eszembe jut, hogy ez egy picit hatásvadász, de elnéztem neki.
Amit nem szeretek, az az öregség. Mert kiábrándító. Viszont mindig is csodáltam azokat, akik képesek méltósággal megöregedni, és azt hiszem, kell némi méltóság ahhoz, hogy az ember egy „vén trottyot” játsszon a vásznon. Azt az öregembert, aki lett belőle. Michael Caine-ben mindig is volt méltóság, és örülök, hogy idős korára is megőrizte ezt meg a humorát.
Egyébként ez egy jó film. Előttem már többen elmondták, hogy miről szól.
Nem bántam meg, hogy megnéztem.

Ritka manapság, hogy valaki az európai művészfilm hagyományaira támaszkodva készítsen filmeket. Ez örvendetes. Meg is lepett A nagy szépség anno, persze valami hasonlót vártam ettől a filmtől is. És hasonló is volt. A nagy mondatok filmje. A lassú képek filmje. És közben bevisz egy-két gyomrost a mindennapi hülyeségeinkre, tévképzeteinkre, manírjainkra, majdhogynem felér egy fekvéssel a pszichiáternél. Valahogy mégsem tudtam maradéktalanul szeretni. Néha úgy éreztem, hogy saját magára ütnek vissza azok a mondatok, képek, amiket másoknak szánt. Merthogy nem ismerjük a másikat, de magunkat sem néha. Erről is szól ez a film.

Valami könnyed, aranyos filmre számítottam, ehhez képest megmozdulni nem bírok. Minden tökéletes volt benne, a fényképezés, a zene, a színészek, a történet… Nem tudok túljutni rajta. Minden idők.