Hiteles másolat (2010) 68% 26★

“ Everything is a copy of a copy of a copy.”
Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

Ha megnézzük a plakátot és elolvassuk az összefoglalót (”Egy angol író toszkán utazása során találkozik egy galéria tulajdonosnőjével. Az író a Hiteles másolat című új könyvét jött népszerűsíteni, melyben eredeti műalkotás és másolat kérdését járja körül, a nő pedig az olasz kisvárosi galériájában eredeti és másolt műveket árul.”) Hát eddig egészen csinos kis love story-ra gondolhatunk. De aztán ott van a cím, amiről inkább a felvételi jelentkezés során az érettségi bizonyítványunkkal való hercehurca ugrik be, meg hát aki Kiarostamitól látott filmeket, róla nyilván a romantikus filmek cukros szirupossága lesz az utolsó, ami eszünkbe juthat.

Nem leszek a leírással igazságtalan, benne van a magyar holnapokon is fellelhető leírásban a film alapsztorija és az alapvető kérdése is: vajon egy tökéletes másolat kevesebb élvezetet nyújthat-e csak azért, mert tudjuk, hoyg másolat? És ez az elméleti vita, ami a véletlenül egymás mellé sodródó férfi és a nő között az első 50 percben folyik, és a filmet egy lebutított Rohmer filmnek (vagy feltuningolt Linklater Before/After trilógiájának) tökéletlen másolatához tenné hasonlatossá, egyszer csak – egy banális félreértésből kifolyólag, miszerint őket egy külföldi civakodó házaspárnak nézik egy kávézóban – elkezdi mozgatni alattunk a talajt Kiarostami. A szerepjáték ugyanis annyira hiteles lesz, hogy egyre jobban elkezdünk rajta elgondolkodni, hogy oké, hogy ezek nem férj és feleség, de lehet hogy azok voltak (esetleg még valószínűbb: szeretők) és igazából a film első fele volt színjáték, hogy ők vadidegenül találnak egymásra és van meg ez a valóban hihetetlennek tűnő összhang?

Hát Kiarostami filmjei nem szoktak a válaszokban bővelkedni, úgyhogy akiket zavarnak a nyitott és agyalós filmek, azok messze kerüljék úgy általában Kiarostami munkásságát.

Először majd' 10 éve, a bemutatásakor láttam, akkor ezeket írtam róla: http://ekultura.hu/2011/01/15/hiteles-masolat-film
Most meg sokkal többet jelentett, sokkal több mindent tudtam a megélt dolgok alapján átérezni (pl. nemrég volt a 15. házassági évfordulóm), és hát ez is olyan film, amit minden házaspárnak meg kéne néznie.
Nem mintha csak arról szólna, mert iszonyú sok olvasata van, kicsit túl sok is, még ennyi idősen is, és igen, néha tényleg mintha szinte elveszne valami egy pillanatra, nem is tudom, a színészi játékból… vagy hogy túl sok a filozofálás…? De közben annyira életszerű, valóságos, hiteles másolata az életnek… Mindegy, továbbra is kedvenc, továbbra is szeretném akár hang nélkül is végignézni, mert valami gyönyörű képileg is, de közben persze, hogy a háttérhangok meg apró részletek is rengeteget tesznek hozzá. Pl. most vettem észre az éttermi résznél a bort és kenyeret, az vajon utalás-e bármire, pláne egy iráni rendezőtől, aki szemlátomást jobban ismeri az európaiakat, mint sok európai. Vagy ugyanott, mikor az ifjú házasok hívnák a lagziba Elle-t (a női főszereplőt), és látják, de nem hallják egymást, és mondja, hogy zárva van, nem tudja kinyitni… Báz, ez is annyira ott volt… És így tovább.

Általában szeretem Juliette Binoche-t, de itt nagyon idegesítően sablonos és semmilyen szerepet nyom, bár lehet, hogy csak az csapta ki a biztosítékot, amikor fél órát fecseg olaszul a kocsmárosnővel, amit csesztek feliratozni, itt annyira bepöccentem, hogy ki is kapcsoltam…

Volt pár tényleg érdekes, elgondolkodtató rész, de egyébként számomra – pedig nem volt hosszú – sokszor nagyon unalmas volt. Sem a nő, sem az író nem volt szimpatikus, rettentően filozofikus párbeszédeik erőltetettnek tűntek, és az is sokat segített volna, a rengeteg olasz beszédet feliratozzák esetleg. A második fele talán érdekesebb volt, de az elején többször is majdnem kikapcsoltam.

öööö, nem is tudom, vagy mégsem.
Nem túl bonyolult film, csak akkor nem biztos, hogy értem, meg eléggé az, mert sok-sok filozófikus kérdés meg gondolatmenet, mégsem értem. Sok kérdést felvet, de nem ad választ egyre sem, és nem is vezet el oda sem, hogy majd én megadom rájuk a saját válaszomat, és sajna nem is késztet rá.
Mindenképpen izgalmas az eredeti-másolat, melyik a jobb, adhat-e ugyanolyan élményt a „mintha”, mint az „az”, stb. alapgondolat, csak épp pont a legizgibbet hagyja ki: Leonardo da Vinci a Sziklás Madonna (Virgin of the Rock) festményéből két példányt készített; az egyik a Louvre-ban van Párizsban, a másik Londonban a Nemzeti Galériában. Akkor e két festményt hogyan kell tekinteni: két eredeti alkotás, vagy egy eredeti és annak a másolata?

Egy filmnek jó volt, és a maga módján új élményt adott. A férfi főszereplő nekem szimpatikusabb volt, mint a női. Nem fogott meg különösebben a történet, zavarosnak is találtam, viszont kettejük párbeszéde, vitája volt a legérdekesebb a filmben. Például amikor egyik pillanatról a másikra átment férj és feleség viszonyba, az ominózus beszélgetés után Elle és az idős, tapasztalt nő között a házasságról, férfi és nő viszonyáról.