Ai no mukidashi (2008) 90% 10★

Ez a film olyan volt, mint egy doboz minőségi bonbon: Folyamatosan fogyasztod, keresni sem kell az eltérő ízeket, mert jönnek maguktól, mikor meg már azt hinnéd, nem tud újat mutatni, beleválogatsz egy, a korábbiaknál is többet és jobbat adó ízbe, az utolsó szem elfogyasztása után pedig rádöbbensz, egyetlen fölösleges vagy középszerű darab sem csúszott le a torkodon, ráadásul végig kielégített.

Nem dobálózok olyan magasztos kirohanásokkal, minthogy ez az egyik legjobb japán film, ami valaha készült, mert ehhez az összehasonlításhoz közel sem áll rendelkezésemre annyi és olyan szintű referenciaanyag, mint szeretném, de a dolgot személyes szintre leszállítva már jóval relevánsabbnak tűnik ez az álláspont.

A Love Exposure egy 4 órás monstrum (két adagban nyomtam le), ami alatt szemtanúja lehettem annak a direktori és egyben művészi bravúrnak, amihez csak nagyon kevés kiválasztott rendelkezik kellően elegendő, kifogástalan tehetséggel: Képes volt úgy összesöpörni egymást alapesetben TOTÁLISAN ütő képeket, hangulatokat, érzéseket és tónusokat, hogy azok nem csupán megférnek egymás mellett, de még egymás hatását is feltudják erősíteni. Mikor épp egy félig megzakkant lelkész és apa erővel veszi rá a fiát a folyamatos gyónásra és tartja lelki terrorban, eszembe jut, hogy előtte nem sokkal ugyanez a fiú a női bugyifotózás és harcművészet kifinomult kollaborációjában találta meg valódi önmagát és életcélját. Megint máskor élete első erekciójának forrását biztosító iskolás lány elképzelt Szűz Mária-cosplayben vágyakozás után átterelődik a figyelem egy harmadik csaj terveire, aki egy elmebeteg vallási szekta vezetője és parazitamód eszi be magát a fiú családjába, hogy belülről bomlassza szét őket. Mindegyik tételben azonban egy a közös: A szeretet. Legyen az akár szerelem, ragaszkodás, önkielégítés, vegytiszta perverzió vagy erőszakos nyomulás. Fennkölt, lírai, egyszerű, fojtogató vagy éppen ártatlan. Mindent és mindenkit ez mozgat ebben a filmben.

Ami kell hozzá: erős gyomor, tolerancia, anti-prűdség, önkritika, megfelelő mennyiségű kísérletezőkedv és némi fanatizmus. Nagyon japán, nagyon más, nagyon művészi, de cserébe olyan négyórás ride, ami garantáltan nyomot fog hagyni. Hibátlan rendezés, döbbenetesen jó színészi bravúrok (különösen a Youkót alakító színésznő, pláne-pláne a tengerpartos monológja!!), történetbeli és képi ellenpontok, mesteri társadalmi szatíra. Minden karakter működik, a túltoltság pozitív hatású kimaxolása eredendően sármossá teszi, miközben a jelenetei szó szerint beleégnek a retinánkba.

Leállok, nem fokozom tovább, mert különben túl émelygőssé és giccsessé válik minden, amit eddig leírtam, és pont ez a két kifejezés az, ami ehhez a filmhez semmilyen formában nem rendelhető hozzá. Az ilyen filmek azok, amik eszembe juttatják, miért is ilyen fontos nekem ez a hobbi. Masszív 10/10.

Himnusz a perverzióhoz.