Fantomszál (2017) 74% 124★

Lassú, kimért, gyönyörű és nagyon nehezen engedi magához közel a nézőt, de ha egy kicsit hajlandóak vagyunk lelassítani, akkor tényleg el lehet benne merülni.
Daniel Day-Lewis zseniális, szavakkal nem tudom leírni. A film gyengesége számomra egyértelműen Alma. Tudom, hogy ő a női főszereplő, és a Reynolds-Alma kapcsolat a fő szál, de ez a lány (mert nem nőként viselkedik) szörnyen idegesítő és gyerekes. Nincs róla szó, hogy milyen idős, amikor megismerkednek, de igazából lényegtelen is, gyerekes, néha már ostoba. Biztosan nehéz egy zseni múzsájának és partnerének lenni, de a viselkedése néha már nevetséges (veszít a backgammon-ban, és elviharzik nagy sebbel-lobbal spoiler. Vannak olyan megnyilvánulásai, amivel egyet tudok érteni, fiatal, szórakozni akar, de akkor ne egy idősebb férfit válasszon. Egy-két megnyilvánulásában azt éreztem, hogy direkt bosszantja Reynolds-ot (a nászúton reggeliznek, a film végén a rántottás jelenetnél, amikor a vizet önti). A gombás szál pedig botrányos, arról mondjuk ne is beszéljünk, hogy Reynolds meg hagyja…
A látvány gyönyörű, nagyon tetszett, hogy a film nagy része világos. A ruhák szépek, de azért van egy-kettő, amelyik az én ízlésemnek kissé túlzás volt. A film elején pl. a hercegnő ruhája nem tetszett, és a menyasszonyi sem volt az igazi. Viszont Alma ruhái tetszettek. Vajon ez valamiféle utalás arra, hogy Reynolds és Alma között más volt a kapcsolat, mint Reynolds és az ügyfelek között, és ez megmutatkozik az elkészített ruhákban is?
Cyril-t nagyon megkedveltem, a hideg, de ugyanakkor mégis szerethető racionalitásával ő volt számomra a legszimpatikusabb.
Feszülten vártam, hogy mi lesz a vége, erre tényleg nem számítottam, spoiler.

Nehéz írnom erről a filmről, mert annyira szubjektív szemüvegen át bírtam nézni az egészet, hogy másoknak nem igazán mond sokat, ha én az ebből a megvilágításból született következtetéseimet pötyögöm be. Anélkül meg nehéz, mert jómagam az összevetés miatt IS tudtam ennyire szeretni… na, mindegy.

Bár a premier februárban volt, én csak most, április végén jutottam el a moziba. Ide csak most bírt megérkezni, shame, isn't it? Direkt vártam erre a pillanatra, mivel „ostoba módon” azt súgta a megérzésem, hogy ezt nekem nagy vásznon kell látnom. És tényleg!
Mekkora vétek lett volna kihagyni, vagy akár elrontani az élményt azzal, hogy megnézem egyéb módon. Mondjuk a végét így is lelőttem magamnak, de arra szükség volt, muszáj volt, tudni akartam a lényeget. :)
A film rettenetesen lassan csordogál, de én egyetlen másodpercre sem untam, végig feszülten figyeltem, fenntartotta az érdeklődésem, és még arról is hajlamos voltam elfeledkezni, hogy csak úgy mellékesen a körítésre összpontosítsak (operatőri munka, Oscar díjas jelmezek). Teljesen lefoglalta a gondolataimat Reynolds és Alma kapcsolata, meg persze Cyril. Akiket tökéletesen be tudtam tenni / át bírtam emelni a saját magam által írt történet karaktereinek bőrébe. Több szempontból is túlságosan ismerősek voltak ezek az emberek és habitusok, így ettől csak még inkább „otthon éreztem magam” közöttük.
Reynolds imádnivaló, úgy, ahogy van. :) Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire szívem csücske ez a mufurc természet, bárcsak több ilyen férfi lenne…! De tényleg. :D Egyszer sem tudtam rá haragudni, vagy szúrós szemmel nézni a viselkedését, ellenkezőleg: már-már „ijesztően” tudtam azonosulni a kattanásaival.
Alma: végre egy igazán szimpatikus (fiatal) női karakter! Tetszik a konoksága, makacssága, még az infantilizmusa is – egy bizonyos határig. Alapvetően tényleg szerethető leányzó, akivel az egész film alatt csak egyetlen egyszer tudtam volna (én is) nagyon összevitatkozni. Meg lett volna néhány egyéb apróság, amiben én inkább szemrebbenés nélkül mentem volna Reynolds után, de csak azért, mert magam is vele értettem egyet. De az meg mégis csak kellett, mivel a buta, és teljesen értelmetlen vitakirobbantó indok után így azért már elterelődött egy érdekesebb mederbe is az a bizonyos beszélgetés. :)
Cyril: érdekes, a képek meg az előzetes alapján azt hittem, nem fogom kedvelni, ehhez képest elképesztő karakter, egy szuper „csaj”. És a testvérével való mély, szoros kapcsolata csak még szimpatikusabbá teszi. Ő is tisztára olyan, mint az én tesó-karakterem, hihi. :P

A történet: valóban „egyszerű, de nagyszerű”. Úgy nem történik benne „semmi” 130 percen keresztül, hogy közben mégis eljutunk A-ból C-be. B-n keresztül. ;) Reynolds és Alma kapcsolata valóban különleges, hiszen nem csak, hogy két nagyon erős, határozott személyiségről van szó, akik időnként kegyetlenül összecsapnak (és az egyik legfőbb fegyverük az irónia), de ott az „age gap” is, ami amúgy nem tudom, hogy az átlag nézőnek mennyire tűnt fel, de nekem speciel semennyire. :) Bár én ebben a témában azt hiszem, nem számítok. :P

A befejezés. Bár én mozi előtt azért már meglestem, de ettől függetlenül spoiler mindenesetre egész ötletes lett ez bizonyos dolog, amit kitaláltak. spoiler :D

Szóval mindent egybevetve nekem nagyon tetszett, kedvenc filmmé is avattam. :)))

Lassan folydogáló, csendes, de erős, érzelmekkek teli film. Minden szereplő telitalálat.
Én az Apám nevében és Az utolsó mohikán óta Daniel Day-Lewis-hoz akartam feleségül menni, ez az érzés most csak erősödött:)

Nahát! Zseniális műalkotás. Végre egy film, ami valóban komoly, művészi értéket képvisel. Persze, nem túl eseménydús, aki a pörgős filmeket szereti, annak nem ajánlom, viszont aki szereti az elgondolkodtató filmeket, ahol a nézőnek kell értelmezni a miérteket és hogyanokat, annak biztosan tetszeni fog.
Az életet, az emberi gyengeségeket kisarkított, ugyanakkor nagyon letisztult formában boncolgatja, csodálatos képi világgal, remek rendezéssel, nagyszerű színészi játékkal. Emellett lenyűgöző a zene is, olyan keserédes, mint az egész történet, mint időként a mi életünk is.
Mikor a leírást olvastam, nem ilyesmire számítottam, kevésbé elvontra, kevésbé nagy figyelmet igénylőre, mégsem okozott csalódást, mert egy egyedi történetet, egy különleges filmet láthattam, ami végre semmiben sem hasonlított a mai, legtöbb átlagfilmre, amik szenzációhajhászok, hangosak, és oly kevés valódi mondanivalót közvetítenek.
Köszönöm az élményt, megérte!

Susan Sontag azt írta valamikor a ’60-as évek elején-közepén, hogy amikor mozikba kerül Robert Bresson aktuális filmje, mindig remekműre készülhetünk (azt hiszem Sontag mondta, azt hiszem Bressonra, de ha csal az emlékezetem, akkor is történhetett volna pontosan így). Paul Thomas Andersonnal hasonló a helyzet, minden egyes filmje esemény. A Fantomszál azzal az újdonsággal szolgál, hogy sokkal áttetszőbb a stílusa, mint a korábbi filmeknek (ilyesmire törekedett Flaubert), ezért nehezebben megfogható – legalábbis nekem elsőre ez a benyomásom. Egyébként szokás szerint kivételesen igényes film, kötelező darab, amiért érdemes elzarándokolni a mozikba.

Finoman cizellált alkotás, olyan, mint az a közelről mutatott brüsszeli csipke: szemgyönyörködtető, melynek minden mintája tökéletesen illeszkedik egymáshoz, és amely látszólag könnyű pókháló, de ha jobban megnézed, annál sokkal keményebb anyag. A film tökéletes elegye a szépségnek és mélységnek.
Szerettem, talán még kedvenccé is kinövi magát.

Update: És kinőtte.

Mint életrajzi film vagy korrajz megállta a helyét nálam, de ez a fajta szerelem (és nem a korkülönbségre célzok) számomra nagyon fura.

#Lumiere

PTA és D Day-Lewis ismét alkottak, engem konkrétan hipnotizál amit együtt hoznak össze, így volt a Vérző Olajnál is, így van ez most is. A zenét is dicsérnem kell. Témáját tekintve, illetve ahogy azt levezeti, nem csodálom, hogy nem feküdt a nagy polkorrekt közegnek és nem válthatta díjra egyik jelölését sem.

Angolokat megszégyenítő eleganciával rendezte meg ezt a filmet PTA. Szörnyen finom egy film volt. Érdekes, hogy pont egy divattervezőt választott történetünk hősének a rendező. A mai fast fashion-világában rendkívül üdítő volt látni, hogy cirka 70 éve mit jelentett a ruha. Bár a modorosabb és gazdagabb körökben még most is megvan ez a fajta érték, amit a személyre szabott ruha képvisel, (ami szerintem sosem fog változni), bár lehet azóta ez is vesztett az értékéből. A sikk-szón való kiakadása DDL-nek egyébként parádés, ami némileg már előrevetíti, hogy nem kell sokat előreugrani az időben és…..ehj mik lesznek majd még Londonban a 60-as évekbe, ami a divatot illeti. Ebből a szempontból kultúrtörténetileg is egy kellemes látleletet kapunk, egy kis szeletet az 50-es évek Londonjáról, annak is a felső rétegéről, pont a korszakváltás idején. Istenem, de gyönyörűen ráérzett erre az angol modorosságra és udvariasságra, amit a film végén egy kicsit még ki is figuráz a maga humoros módján.

A lány és Lewis kapcsolata érdekes volt, mint két különböző korosztály találkozása és hogy némileg hogyan egészítik ki egymást, ami egy hosszan tartó folyamat betetőzése.
Daniel Day-ről nem tudom mit mondjak, elegánsan hagyja abba a filmezést ás távozik a színpadról. Nagy kár érte, mert élvezet nézni a játékát. Manville-el eddig még nem találkoztam ,legalább is nem rémlik az arca, de a kifinomult angol modorosságot parádésan hozza. Az a helyrerakás a reggelinél. :)

Mindenképpen elő kell vennem majd később, mert van még mit kinézni belőle.

A Fantomszál végtelenül elegáns, kimért, úriemberes filmalkotás. Paul Thomas Anderson a történet megírása során is, de főleg a rendezés keretei között nem az események kielemzését, hanem a történések minél szebben történő ábrázolását tűzi ki elsődleges céljául. Ennek megfelelően a jelenetek nem egyszer csodálatosan szépek. Sokszor olyan érzésünk lehet, mintha nem mozgóképet néznénk, hanem gyönyörű, finoman részletezett, a fényhatásoknak köszönhetően a mozgás illúzióját keltő festmények sorozatát csodálnánk.
Bővebben: http://filmsor.net/nem-lehet-igaz-hogy-tenyleg-a-ruha-t…