Értelem és érzelem (1995) 86% 397★

Jane Austen történetei sosem lesznek a kedvenceim. Bájosak és kedvesek, de valamiért nem tudok belemerülni a hangulatba. Pedig szeretem a klasszikus romantikát. Szóval maga a cselekmény nem nyűgözött le, cserébe viszont imádtam a szereplőgárdát. Nagyon jól választották ki a színészeket, a hölgyek közül Kate Winslet, az urak közül Alan Rickman volt a kedvencem. Szerintem ez mindenképpen a rendező jobb filmjei közé tartozik. Mindent összevetve tetszett, de nem hiszem, hogy újranézős lenne.

Újra kell néznem valamikor, hogy jobban megértsem és még jobban belemerülhessek a történetbe. Érdekes, szórakoztató film volt, tele szerelemmel, drámával. Elinor nem lopta be magát a szívemben, hiaba volt ő az egyik főszereplő. Marianne azonban szimpatikus volt , szerethető karakter. Férfi karakterek közül Willoughby lett a kedvencem, romantikus férfiú, de sajnálom, a történteket. A színészgárda is bámulatos, jobbnál jobb színészek ékesítik a művet.

Fogalmazhatok úgy, hogy nekem sok? Sosem tudtam igazán megszeretni sem ezt a kort, sem Jane Austen regényeit, mert egyszerűen ennyi szerelmi dráma és tépelődés nekem a szinte már elképzelhetetlen kategória. Két órán keresztül pedig kicsit fárasztó is.
De a nyolc csillagot megadtam neki, mert ha nem ez lenne a központi téma, nagyon szerethető kis film lenne. Elinor határozottan jó főhősnő, kedveltem benne, hogy mennyire racionális, és mennyire jól megírt introvertált karakter, Brandon ezredes a tipikus „jófiú” karakter, de nekem mindig a kedvenceim közé tartoztak a jófiúk. A barátságuk ráadásul nagyon szórakoztató, jó volt nézni, hogy a sok szerelmi kínlódás között ez a két karakter úgy találta meg a közös hangot, hogy mindkettejüknek más tetszett, és nem alakult ki köztük semmilyen romantikus vonzalom. Marianne már idegesítőbbnek bizonyult, nagyon romantikus lélek, és nagyon túl tud dramatizálni mindent, de neki is, a nővérével való kapcsolata miatt megérte nézni. Edward szintén aranyos karakter lett, kedveltem a dinamikáját Elinorral, és az állandó esetlenségét, de azért még bőven többet kellett volna látnom belőle, hogy tényleg megszeressem.
Maga a környezet, a kosztümök szépek, de ahogy írtam – nem vagyok oda a korszakért. Angliát kedvelem de inkább a mitológiai, és lovagkori változatban, ezt a klasszikus, teázós, „kisasszonyomozós” stílust mindig nagyon idegennek éreztem, így a filmnek már azelőtt volt pár hátránya, hogy elkezdtem. Megértem, hogy sikert aratott, de egyszerűen nem voltam most olyan hangulatban, hogy nálam találjon.

Nos, lehet nem én leszek a leghitelesebb vélemény, mivel nem rajongok a kosztümös filmekért és általában csak muszájból nézem meg őket (értsd: régen suli, újabban színész miatt, vagy kihíváshoz kell, esetleg messze van a távíránytó és már lement belőle 20 perc, jól van akkor végig nézem…), és ezt is igazából Alan és Hugh miatt néztem… De a története is megfogott, ami ritka a kosztümös filmek esetében (1%)…

De mégis csalódtam. Nem is tudom… Untam…. Illetve imádtam Alan játékát és a karaktere is tök aranyos volt, de túl öreg lett volna Elinorhoz… Vagy tudja fene, nem jött át, ki hány évest alakít. Meg ez a sok kimondatlan szó, titok titok hátán, mindenkinek hiszünk csak a szerelmünknek nem dolog.. Kibrító.

Ezzel a szereplőgárdával egy élmény volt a film. Már sokadszorra néztem meg, de újra és újra élvezem, nem tudom megunni. Nagyon bonyolult volt régen a szerelmi kapcsolat. Én is biztosan alászaladtam volna, mint Marianne (Kate Winslet). Tetszett, hogy Elinor (Emma Thompson) olyan visszafogott volt egész idő alatt, csak a végén sikerült neki „kiakadni”. Brandon ezredes (Alan Rickman) is nagyon neki való szerepet játszik. Edward Ferrars (Hugh Grant)-t pedig a hasonló szerepei miatt skatulyázták be, bár bevallom nagyon jól áll neki. Még Mr. Palmer (Hugh Laurie) is játszott benne, mennyire más ez a szerep, mint Dr. House, de illik hozzá a kosztümös szerepkör is.

Tényleg nagyon klassz a szereplőárda! (bár nekem kicsit fura volt, hogy Emma Thomson és Hugh Grant itt egy pár… a Love Actually volt inkább a fejemben)
Kellemes film. Jane Austen-t nekem csak filmben szabad szerintem nézni :)
Sok dolog tetszik abból a korból, de azért a mostani fejemmel nagyon nem érezném ott jól magam… egyetlen reményem, ha jól tudok házasodni. Remélhetőleg olyan emberhez, akit legalább kedvelek. Amúgy semmi mozgásterem.
Persze én végig Alan Rickman-nek drukkoltam :)

Nagyon szép film, mely ékes példája annak, hogy lehet úgy romantikus filmet csinálni, hogy az ne egy nyáltól csöpögő giccshalmaz legyen, hanem valóban érzelmes és még mellette piszkosul szórakoztató is. Szóval ez a film sikeresen felduzzasztotta az általam eddig nagyra értékelt romantikus duót (Az ártatlanság kora, A szív hídjai) trióvá.
A film története remek, mindig történik valami, így majdhogynem egy percig nem unatkoztam. Ámbár a romantikus kapcsolatok szerintem kicsit túl voltak csűrve-csavarva, számomra legalábbis fura volt. A karakterek viszont kellően érdekesek, így ez feledtette velem ezt a tényt. Vannak szimpatikusak és kevésbé szimpatikusak, de egy biztos, egyik sem hagyja hidegen a nézőt. Ehhez természetesen kellett egy bravúros színészgárda, akik szívüket-lelküket beleadva keltik életre a szereplőket. Kifejezetten vicces volt három Harry Potter-béli színészt így együtt másik filmben (Alan Rickman, Emma Thompson, Imelda Staunton). A kiváló alakítások egyébként nem csak a főszereplőket jellemzik, hanem a mellékalakokat is, akiken én például könnyesre röhögtem magam (Komolyan mondom, én rengeteget nevettem ennek a filmnek a humorán). Ilyen volt például a kuzin és a vele élő nő, Imelda Staunton és Hugh Lauire karaktere.
A remek színészekhez mi remek szinkronokat társítottunk. A fordítás kiváló, nagyszerűen szemlélteti a magyar nyelv szépségét ez a szinkron. A hangok pedig egyenesen bravúrosak: Kovács Nóra, Kristóf Tibor, Kökényessy Ági, Stohl András, Reisenbüchler Sándor… Csupa nagy név, akik hihetetlen munkát végeztek, így tényleg öröm volt szinkronnal nézni ezt a filmet.
Nagyon pozitívan csalódtam ebben a filmben, mondjuk gondoltam, hogy jó lesz, de nem hogy ennyire. Tényleg, ha kötözködni akarok, akkor a túlkavart szerelmi szálakat, a néhol kicsit túltolt romantikázást tudom említeni, ami Willoughby karakterének részéről nekem már tényleg sok volt. Férfitársaimnak bátran ajánlom, mert ez tényleg egy film, nem pedig egy romantikus nyáltenger, amihez kell a vödör a tévé alá.

Egyike a legpazarabb kiállítású filmeknek. Irodalmi adaptációként is kivételes, gyakorlatilag egy irodalmi remekműhöz társíthatunk egy gáncstalan filmes mesterművet, rettentő ritka jelenség (Tarr-Krasznahorkai juthat eszünkbe), és itt feltétlen dicsérni kell Emma Thompson forgatókönyvét, igazi bravúr. Miképpen Ang Lee rendezése is. Lee rendkívül precízen és okosan képes ábrázolni ezt a világot, gyönyörű, egyáltalán nem tolakvó vizuális metaforákkal. A tér kezelése, a jól kiválasztott kameramozgások, a tökéletes ütemérzék és főképpen a vágás az eszközei, ez a film kiváló példája a mesterségbeli tudásnak. Egymást követő jelenetekben látunk egy zsebkendőbe hímzett monogramot, majd egy rajzolt portért, mely árnykép után készül. És máris finom, érzékletes megfogalmazását kaptuk a szerelem körüli felfogásnak, mely a történet legfőbb szála.
Aminek fájlaltam hiányát: a regényre jellemző csodálatos irónia. Lee filmje sokkal inkább érzelmes és meghatóan kedves.

Á, ez nem lehet megunni, a kedvenc szereplőim egy helyen :D Megszámlálhatatlanul sokszor láttam, és imádom! Az egyik legjobb feldolgozás, Alan Rickman és Hugh Grant abszolút csodálatosak, de szeretem Kate Winsletet is benne, szóval nem sok rosszat tudok mondani. Kedvenc!

A színészek fenomenálisak. Már rengetegszer láttam. (Egyik) kedvenc Austen-om.