Bolti tolvajok (2018) 82% 80★

Ilyen az, amikor egy szép történet nagyon szépen van elmesélve. Már nem úgy szép történet, mint egy érzelmes dal, vagy mint egy tájkép patakkal és erdővel, hanem azért mert, „olyan módon emberi, ami kiveszőfélben van már, mint a tigris” spoiler És hát a filmnyelv szépsége: ahogy abban az utolsó jelenetben, ahogy egy kislány felmászik egy sámlira, és kinéz egy erkélykorláton, … abban meg benne van az egész előző két óra hossza. (Különben azt hiszem egy pillanat sincs a filmben, amit el lehetne mesélni úgy, hogy ne kellene hozzátenni (sok)mindent, ami egyébként történik. Nagyon ki van ez találva)
    Japánban vagyunk tehát. Jó messze, számomra mondhatni teljesen ismeretlen világ, úgyhogy kezdődött ott, … hogy tényleg így alszanak, ilyen egy utca, ilyen egy bolt, stb? És az a kis játék az ujjakkal, és a végén az ajakkal érintett kézfej aaa … bolti manőver előtt, ez vajon olyasmi, mint nálunk keresztet vetni, vagy valami saját fejlesztésű kabala? És az a kis csöngetés a házioltárnál, az rendszeres, vagy csak éppen történt valami?
    Tehát van ez a kis lakás, sokan laknak benne, mondjuk egy család, látod őket a filmplakáton is, nevetnek, viccelődnek. Tisztes szegénység. Még akkor is az, ha már láttuk addigra, hogyan megy az a lopás, egész kis mutatvány. Aztán minden egyes jelenettel tágul a kép, újabb és újabb adalék tárul fel, és szépen színesedik az a családi fotó, egészen nagylátószöggé.
    Sok kérdés jön elő, sok kis tantörténet rajzolódik családról, embereket összekötő látható és láthatatlan szálakról, társadalomról, emberiességről. És önfeláldozásról főleg, pontosabban arról, mit tudsz adni, amikor neked sincs semmid. Meg hogy a gyerekek sokszor bölcsebbek a felnőtteknél. Sok kedvenc jelenetem van, nem is sorolom, könny szökik a szemembe tőlük, és nem azért, mert szomorú, hanem mert kedves. Például amikor a vége felé megkérdezik a nőtől, hogyan szólították őt a gyerekek … Ááá, szép film ez, Arany Pálma-díjas.

Szép és jó, ráadásul egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogyan elsőre tűnik. Itt semmi sem fekete-fehér, és kb. 5 percenként megfordult, hogy éppen mit gondolok az egyes szereplőkről. Tanulatlan, néha a saját hibájukból is szegénységben élő, torzult szemléletű, de nagyon is emberi emberek, akik olykor teljesen oktalanok, máskor meg elképesztően bölcsek.
Egy vér szerinti családtól is irigylésre méltó, szeretetteljes családi életet élnek, miközben emögött is kisebb-nagyobb árulások, hazugságok, játszmák húzódnak meg.
Mi az, amit a család életéből látunk mozinézőként – ki láttatja, mit láttat, hogyan? Ez lenne az igazság? Ehhez képest hogyan konstruálják a történetet más szereplők spoiler? Inkább ez lenne az igazság? És ha igen, számít ez? Hogyan képesek megkonstruálni a saját történetüket a gyerekek és a szülők? Hogyan torzítja ezt a saját kifejezőkészségük, önérvényesítési képességük, világról alkotott képük stb?
Mi az ami számít? Ha a szeretet, akkor érvényteleníthet-e a szeretet minden olyan bűnt, amelyet egymás ellen elkövetünk? Lehet-e rosszul „alkalmazni” a valódi szeretetet? (Itt elsősorban a nagymamára és apára gondolok.)
Különösen az anya karaktere volt megrázó számomra – a róla kimondott/kimondatlan ítéleteket pár perc alatt, néhány gyönyörű jelenetben eltörli az, ahogyan képtelen kiállni magáért, még a javára szolgáló érveket sem képes felhozni, sőt, még önmagában is elbizonytalanodik és felülvizsgálja a saját döntéseit, tetteit, megpróbálja „jóvá” tenni azokat. Teszi mindezt a szeretet és a mártíromság nélküli önfeladás olyan megnyilvánulásaival, amelyek az „igazi” anyáknál is ritkák.
Az egy csillag levonás spoiler annak szól, hogy nekem helyenként zavarosnak/hiányosnak tűnik a film, és rengeteg kérdés maradt bennem a cselekménnyel kapcsolatban is. A nagymama által látogatott családnak és „anyu” előző férjének/családjának még simán lehetett volna szánni egy bő fél órát – bár érteni vélem, hogy miért nem tették ezt az alkotók: ez is csak konstrukció lehet, csak rajtunk áll, hogy milyen szögből nézzük a történteket.
Néztem volna tovább is ezt az anti-Haneke filmet.

Egy szép-szomorú film a japán mindennapokból. Habár játszódhatna akár Közép-Európában is, a helyszín lényegtelen.
A családról adagolt egyes információk felborítja az első benyomást, hogy milyen „rendes” családról van szó. Ahogy Nobuyo mondja, a válaszott családi kapcsolatok néha jobbak, mint a veleszületettek. De többet erről nem is mondhatok anélkül, hogy ne spoilerezzek.
Mégis, hiába bűnös életekről van szó, az ember nem tudja őket teljesen elítélni, mert valamilyen szinten jót (is) cselekedtek. És süt a vászonról az egymás iránti szeretetük.
Az ő életük kontrasztba is van állítva 2 „rendes” családéval is. Mert a vér nem minden.
A lelepleződéstől kezdve könnyeztem…

#Lumiere

Végre volt egy kis időm, na ilyenkor szokott lenni, hogy nem is tudom, mihez kezdjek vele… D:
Az biztos volt, hogy filmet nézek, csak azt nem tudtam, mi legyen az. Aztán eszembe jutott ez. Úgy voltam vele, 1000 éve láttam japán filmet, pedig jó 10 éve… :)

Nekiültem, de valahogy nem jött be. Mármint, nem volt rossz, csak valahogy nem ragadott magával úgy, mint régen. Aztán lehet, mert nekem nem újdonság a japán világ, de még a fele után is úgy voltam, hogy ez elég átlagos filmecske. Szomorkás, de kiszámítható, átlagos.
Aztán spoiler
Az anyuka volt amúgy azt hiszem a legszimpatikusabb nekem.

Ami a végét illeti, azt hittem, spoiler

Nagyon jó film. Japan egy másik, kevésbé ismert oldaláról.