Rekviem egy álomért (2000) 85% 472★

Nem volt tavasz. Csak ennyi. Nem volt tavasz.

Fáj!

Sokkolóan nyomasztó film. Ijesztőbb bármelyik horrornál. Azt hiszem, soha többé nem szeretném látni és ezek után a zenéje is más érzéseket fog kelteni bennem.

Vannak filmek, amik annyira zsigerileg hatnak, hogy évek múlva sem tudsz szabadulni tőlük. Ez is ilyen. Ha csak rágondolok összeugrik a gyomrom, hogy ezt nem akarom még egyszer látni. Inkább valami zombie film, az egy léleksimogató ehhez képest. De egyszer meg kell nézni.

Nagyon üt!

Egyedül néztem meg a filmet, emlékszem, úgy voltam vele, na, ezt nagyon dicsérik, hát lássuk. Már az elején éreztem egyfajta nyomasztó lüktetést, nagyon jól megfogta a témát, a zene is klassz volt, vártam, hogy vége legyen, aztán gondoltam, majd nyugtázom, hogy tényleg klassz ez a film, meg ez az Aronofsky, elgondolkodom rajta meg az életen egy kicsit, mint a jobb filmeknél és kb. ennyi, aztán az utolsó jeleneteknél egyszerűen kicsúszott a lábam alól minden. Azt vettem észre, hogy meredten bámulok, levegőt is alig kapok, nem tudom, sírjak-e vagy üvöltsek, és nem akarom elhinni azt, amit látok. A film után legalább két órán keresztül csak ültem és néztem magam elé. Remegtem. Egyfajta pánikroham tört rám. Nem és nem akartam elfogadni. Hogy ez ilyen is lehet. Hogy ez tényleg ilyen. Kemény, nagyon kemény. Kikészít, rettenetesen. De látni kell.

Nem tudom mennyire normális, de én félek ettől a filmtől. Megnéztem egyszer, elborzadtam egyszer, megértettem egyszer, de köszönöm, többször nem akarok egy szobába kerülni vele, mert félelmetes. Valóságosabb, mint a valóság. Szó szerint elrettenek tőle még ha vissza is gondolok rá véletlenül. Zseniális, de… egyszer.

Odab*sz ez a film. Nem véletlenül a kedvencem :D

Mindenkinek van legalább egy piros ruhája…

No, most a baj ott van, hogy kétfelé kell választanom a dolgokat, mert van egyfelől a film témája, ami rohadtul, de komolyan rohadtul nem érdekel, meg van ugye a megvalósítás, ami lehet akár független is a témától (ami, ha nem mondtam volna…).

A film az volt, amit vártam: függők szenvednek, hogy hozzájussanak a napi betevőhöz, közben néha kicsit jobb nekik (nyár), aztán rosszabb (ősz), majd gyehenna szar (tél). Tavasz nincs. Viszont évszak felosztást már láttunk, s nekem az többet mondott: Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz.

Belecsöppenünk a függőségek közepébe (nem az elejébe, nem a végébe), és reménykedünk, hogy a tél után lesz tavasz. A filmben mindenki függő. Valahogy. Bárhogy. De nagyon. Gyalázatosan. Érthetetlenül és önpusztító hülyén. De hát a függésnek éppen ez a lényege: nem a józan ész, hanem a cél, a függés tárgyának megszerzése, elérése, megtartása vezet. Miközben el-, le- és megpusztul minden.
Persze. Semmi újdonság nincsen benne. E tekintetben nem is vártam semmit ettől a filmtől. Ahogy mondtam: néha jobb, néha rossz, néha szar, aztán elmosódott tévképzetek, nyálkás, váladékos valóság, szétkúrt kapcsolatok, szerelem (bakker, de hogy a nőmet anyagért ajánljam fel megkefélésre!), barátság, anya-fia, tört gerincek, kutyába és halálba-menés, a kapcsolatok lefosása, miegymás. Ahogyan az lenni szokott.

Na, ez volt az, ami marhára nem érdekelt. Soha nem voltam betegesen függő (csitt, a könyvekről egy szót se!), mindig megálltam egy általam szabott határnál. Alkohol: soha nem volt filmszakadásom. Drog: soha nem érdekelt. Szex: khm, elég sokára lett olyan, amilyenre mindig vágytam, de akkor is csak (bár manapság lehet, ez a beteges) szigorúan monogám, majd hamarosan törvényes változatban. A játékszenvedély meg sem kísértett, eszembe se jutott elkölteni, ami nincs. Mi van még?
Kiábrándító?
Kérdezzétek meg egy függő párját!

A film megvalósítása: zseniális!
A színészek egytől egyig baromi jók, szimpatikusak, jól kiválasztottak. Olyannyira, hogy még a függőségükkel együtt sem nagyon hangosan idiótázom őket. De komolyan! A feka skac nagyon feka, a fehér srác szinte szép arcú, de mégis pasi, a szimpi kupacból, a fehér luvnya néha nagyon szép, néha átlag tini (amikor én voltam nagyon az, akár nagyon tetszett volna), de a mozdulatlan arca is hihetetlenül beszédes! És a baromanya, hát az valami übertuti! A szerepük szerint mernek kicsit álmodni, de a függőség még a hangyapénisz álmukat is ellebegtetik a saját szemük elől, nemhogy a valóságukból. Gyön az örvény, ők meg mennek a levesbe. De ahogy mennek, apám, ahogy mennek! Szóval a színészi játék mocsokul ottan van!

Aztán meg a vágás. A gyorsítások miatt néha az Egészséges erotika jutott eszembe, és kerestem, hogy min röhögjek. Erkölcsi magaslatomról a nálam kisebb lúzerek nem röhejesek, hanem szánalmasak. A gyorsításnak nem az volt a célja, mint Tímár Péternél, bár volt benne valami analógia: a fontosság nevetséges tudata és a múló idő értelmetlensége.
A totál közelik a simogatásokról, gyógyszerekről, tűkről, vénákról, arcokról: egy-egy képsor, ami ezernél többet mond.

Meg a hangok: megahangok! Sluttyanások, kluttyanások, sattyulások, lehengerelve minden egyéb szerves és szervetlen környezeti akusztikát, kiemelve önnön elsődlegességük ígéretét: érkezik a szar Szer, bódulj barom! Aláhúz, kiemel, figyelemfelhív. A főzene, amit valamilyen formában meg végig nyomnak a filmben, az valóban püffpaff, áldott, inspirált darab. Az öszes kalapom a földön…

Helyükön voltak a párbeszédek is: pl. a feka skac szakadt-csukás monológja a kitörésről, s aztán azonnal nyávog, hogy nehogymánetóljunkegyet!

Na, ja: a színek. A tompa, fény nélküli színek, éles kontrasztok… paff!

A film 18 karikás. Nagy kár!
Mert megelőzésnek kiváló.
Csak nem tizennyolc után. Akkor, ha affinitás van, jobbára késő.
A gyermekvédelemben dolgozom. Egy vidéki kisváros lakásotthonának a lakói (ugye, mindnyájan tizennyolc alatt!) kiröhögtek, amikor megkérdeztem, egy ilyen csányi helyen hol szereznek drogot: mer' ugye nem szereznek, Házhoz jön, vaze!.
Egy másik baromarcú rendszerkölyök meg értetlenül nézett, amikor rákérdeztem, hogy a felsorolásában, hogy mit szedett, lőtt mostanság magába, szerepelt a patkányméreg is a sorban. Nem értettem. Patkányméreg?
– Mi a patkányméreg? Hát patkányméreg! – nézett rám a baromarcú, ahogy kella hülyére nézni.
– Te konkrétan azt szívod, ami a patkánynál idegméreg és vérzést okoz, baszod? – néztem rá trágárra kerekedett szemmel.
– Ja, tök tuti!
Én kérek elnézést! A srác akkor tizenhat volt. Nem tudom, él-e még, úgy egy éve szökésben van.

Szóval a karikát kicsit alább, s mit nekünk az uccsó', gyomorforgató, de ízlésesen megoldott szexjelenet, úgyis láttak, tapasztaltak már hasonlót! Ha meg nem, még inkább üt.

Csak mondom, a film tartalma nem érdekel.