Denpa Onna to Seishun Otoko (2011–2011) 73% 4★

Az első pár rész teljesen lenyűgözött a látványvilágával, a legtöbbször zseniálisan értelmetlen, de nagyon szórakoztató párbeszédekkel, a karakterek puszta jellemével és mindennemű ígéretes kezdéssel. Legnagyobb sajnálatomra azonban a dráma igen hamar tetőzött, majd az anime egy helyben kezdett toporogni, végül eljutottunk odáig, hogy semmivel nem lettünk okosabbak az utolsó epizód végére, mint az elején voltunk. Szinte egyetlen kérdés sem került megválaszolásra, és lényegében nem történt semmi. A bajt tetézte a tizenharmadik részként funkcionáló OVA, ami ez eddig kialakult elképzelést játszi könnyedséggel döntötte romba, és kavarta össze az agyamat.

Az animáció gyönyörű, nem csupán a csodaszép és nagyon moe karakterek a tetszetősek, hanem a hátterek is. Nekem a szereplők fejtartásánál és a néha furcsának tűnő kameraállásoknál vált egyértelművé, hogy SHAFT alkotásról van szó. Ami a zenéket illeti, azok legalább annyira különcök, mint maga az anime. Én az endinget nem szerettem, de az opening minden nyivákolása ellenére is hatalmas kedvencemmé nőtté ki magát, pedig amikor először találkoztam vele, alig bírtam végighallgatni.

Erio drámájából kiindulva azt gondoltam, amolyan Chuunibyou szerűség lesz belőle, hiszen ez a „kitalált világba menekülünk” koncepció nagyon hasonlított a fentebb említett anime történetéhez. Imádtam volna, ha ez lett volna a lényegi motívum, azonban Erio zárkózottságát és vicces ufóságát igen hamar lerendezték, vagyis lerombolták, és onnantól kezdve fele annyira sem volt humoros a cselekményszál, pedig akadt bőven elvont szereplő.

Az összes karakter defektes agyilag, de ez most nem azt jelenti, hogy totál idióták, hanem azt, hogy mindegyiknek megvolt a maga kis különcsége. Makoto közelébe saját unokatestvérén kívül még három lány férkőzött, de nem mondhatnám, hogy romantikus irányba terelődtek a dolgok, inkább finom sejtetéssel és pajkossággal éltek a készítők. Ebből a szempontból mondjuk Meme a nyomulós magatartásával elég irritálóan hatott rám.

Alapvetően szerettem mindenki mást, legfőképpen Makotót és Eriót, és tényleg ritka élvezetesnek találtam a párbeszédeket, viszont nagyon zavart, hogy mi kerekedett, vagy inkább nem kerekedett ki az egészből.

Összegészében azonban azt kell mondanom, van valami, ami a sok-sok zavar ellenére is szerethetővé és élvezhetővé tette számomra, ezért kár, hogy úgy lett vége, ahogy.