Egy férfi és egy nő (1966) 80% 21★

Különös belső ellentmondás uralja ezt a filmet: története a létező összes narratív szempontból elférne körülbelül négy gépelt sorban, mentes a meglepetésektől, a csavaroktól, a mélyre menő, jelképességbe dugdosott mondanivalótól – és mégis szépen, kereken, a maga tökéletességében kitölti a 102 perces műsoridejét, megbicsaklások és bizonytalankodás, unalom, üresjárat nélkül. Mindezzel együtt is, van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez a mozi alapvetően egy ügyes trükk és semmi más, de ebben állást foglalni azért nem mernék első körben.

Mint írtam fent, ez gyakorlatiasan nézve egy kőegyszerű történet: spoiler. Egyszerűségében az ereje, az írástól kezdve a filmezésen át a rendezésig minden feladatot ellátó Lelouch nyilvánvalóan a totális ihletettség állapotában csinálta meg ezt a mozit, víziója az alkotói oldalról vélhetően száz százalékos odaadással került fel a filmszalagra, a végeredmény minősége pedig olyan is. Nincs igazán kivetnivalónk vele szemben, nézői szempontból „kényelmes” darab az Egy férfi és egy nő. Esztétikailag is szép, de hogy pontosan miféle rendszer, elképzelés alapján váltogat a színes, fekete-fehér, meg a szépia különböző szűrői között, nem tudom. Újranézéssel és direkt ide irányuló figyelemmel vélhetően megfejthető lenne ez a kérdés, de pusztán a mozi nézése közben nem nyer számunkra értelmet a kamerahasználat ezen vetülete.
A szereposztás bevallottan Trintignant-ra alapozott, a rendező el is ejtett egy hasonlatot arra vonatkozólag, hogy rendező és színész kapcsolata két ember szerelmi történetére hasonlít, és ez bizony érződik is a filmen. Mármint az, hogy számára Trintignant egy meghatározó fókuszpont az egész moziban, Aimée pedig vagy nem képes felnőni hozzá, vagy mindenki tudtán kívül akaratlanul is kiesik ebből a fókuszból, hiába ő a másik főszereplő. Nem is lesz ez nagy meglepetés senkinek: Trintignant zseniálisan játszik, imádja a kamera, imádja a rendező és a történet, ez az ő jutalomjátéka – megint.
Lelouch munkájának értékét egyértelműen növeli a cselekményben ábrázolt érzelmi folyamatok végkifejlete, ami tökéletesen összecseng egy egyre ritkábban hangoztatott gondolattal: ne legyünk saját magunk ellenségei, ne adjuk magunkat oda a bánatnak, a múltnak, emlékeknek, és főleg ne féljünk kifejezni vágyainkat.
Szólva kicsit a zenéről: Francis Lai mindenhol körülrajongott melódiái nekem nem jöttek be, viszont a magyar verzióban magyarra fordított, például Szécsi Pál által énekelt dalok csendülnek fel – hogy 2024-ben ez emeli vagy csökkenti-e a film élvezeti értékét, mindenki döntse el maga!

Nagylelkű, szép szerelmes történet, esztétikus melodráma, de az az érzésem, hogy nem több.

Ez a film, ez nem rohan sehova, és így van jól. Semmi nagy dráma, semmi akció, semmi óriási nagy konfliktus… csak az élet és a szerelem.
Imádtam, hogy sokszor a képek alatt csak a zene szólt, hogy váltakoztak benne a fekete-fehér és a színes részek, és a fekete-fehér képek mindig nagyon erősek voltak, és nemcsak hangulatban, hanem mondanivalóban is, mintegy kontrasztot alkotva a színes részekkel…
Imádtam a férfi morfondírt, azt, hogy nem tökölt, hanem fogta magát és cselekedett, hogy nem megsértődött, hanem tudta mit akar, és ezért a nehézséget is felvállalta, nem pedig megfutamodott a probléma elöl.
Még ilyen férfiakat a világba!