Alphaville, a titokzatos város (1965) 71% 35★

Nagyon nehezen megragadható film! Az évtizedek múltán a néző hozzáférése sem egyszerűsödött: popkulturális hatása már-már ikonikus darabbá teszi, a rá visszatekintő hommage-jeleneteknek se szeri, se száma, és pusztán a tematikai alapokat nézve tényleg azt hinné az ember, hogy Tarkovszkij földhöz ragadt sci-fijeinek előképe az Alphaville – mégsem találkozunk veterán filmnézőkkel, akik rendszeres szeánszként írják le az újranézését, vagy büszkén emelik referenciáik közé, hogy „pedig én tízszer is láttam az Alphaville-t”.

Lehet ennek az oka, hogy az Alphaville célja, oka és háttere talán még az alkotók számára is zavaros, és hát érdemes kicsit a függöny mögé nézni, hogy visszaigazolódjon a megsejthető: a kritikai vélemény szerint nem ez a legjelentősebb Godard mozi. Az önerőből történő értelmezés természetesen lehetséges, de a magyar DVD-kiadáshoz mellékelt félórás kis dokumentfilm egészen új megvilágításba helyezi a moziban látottakat. Lemmy Caution nem Godard-i karakter, egy regényhősről beszélünk esetében, akit Eddie Constantine itt már a nyolcadik alkalommal alakít – de az ezt megelőző hét filmben semmiféle újhullámos művészi elvontság nem volt tapasztalható, nagyon mezei, a kor szélesebb közönségét megszólító film noir krimik voltak ezek, és maga Eddie Constantine, bár sosem ütközött össze a rendezővel, valóban fogalmatlanul mozgott a díszletek között, fogalma sem volt, milyen film lesz végül az Alphaville. Ez a fogalmatlanság esetében tökéletesen működött is, hiszen Lemmy Caution Alphaville-ben egy értetlen, gyanakvó kívülálló, aki bízik ugyan saját talpraesettségében, de mogorva külseje mögött képtelen elrejteni értetlenségét.
A film arculatának három meghatározó eleme és egyetlen egy kritikus vonulata van. A vizualitás tekintetében egyrészt a Godard-ra jellemző, még mai szemmel is avantgárdnak tetsző öncélúság és művészi szabadság, képköltészet, másrészt a bűnügyi noir filmek hangulatát megidéző fekete-fehér kivitelezés, harmadrészt az ellentmondás, hogy egy disztopikus, kvázi-cyberpunk sci-fit látunk a hatvanas évek Párizsának bármiféle elmaszkírozása nélkül. Emiatt a filmet nem lehet nem a hatvanas évek saját hétköznapjaira visszatekintve értelmezni, csakis a korszellem viszonylagos ismeretében nyernek értelmet a beszélő nevek, a témák, a benne megjelenő kollektív szorongások – ugyanakkor jelenünk nagy kérdései közül több is visszavetül Alphaville groteszk technokrata világára. A mesterséges intelligencia korának(?) beköszönte újra reflektorfénybe helyezhetné ezt a művet, azonban Godard a kiszámított, elembertelenedett legvégső értelem humánum elleni harcát egyértelműen belefojtja a legvégső érzelem, a szerelem kifejezésébe…
A rendező és az Anna Karina közötti szerelmi kapcsolat uralja a mozit – igaz, Godard nagyszerűségét bizonyítja, hogy ez nem szúrja ki az ember szemét, de a cselekmény minden potenciális csúcspontja, az értelmi és érzelmi mondanivaló kiteljesedése is Karina jelenlétéhez és személyéhez köthető, sőt, a film csúcspontján is ő tündököl előttünk Constantine helyett. Ugyancsak visszatérő rajongott hőse a filmnek Paul Éluard francia költő – a film után (ezen sorok írása közben) elővettem ugyan a neki szentelt Lyra Mundi kötetet, de ebben semmiféle támpont nincs az ömlesztett versek eredetét illetően, így végül nem kezdtem el megkeresni a Godard által hivatkozott Capitale de la douleur verseit, de érdekes lenne közvetlenül is találkozni a rendezőre ható művészeti alapanyaggal.
A mozi mindemellett komolyan rászorulna egy analitikus újranézésre a magyarítások szempontjából is: az a sejtésem, hogy a hozzá készült magyar szinkron, és a DVD-re égetett (amúgy nem hibátlan) felirat nincs teljes összhangban, és nagyon érdekelne, hogy az eredeti, 1971-es magyar bemutató idején vajon milyen szövegrészekben vélték szükségesnek az átalakítást. Hasonlóképpen, a már említett dokumentfilm fordítása finoman szólva is megkérdőjelezhető részleteket rejt, viszont megszólal benne a főmérnököt játszó Szabó László is, sőt, a szobájában lévő polcon egy kedves kis Budapest feliratú tárgy is végig befigyel a háttérben.

Összegzésként, ám csakis magamat ismételve: nem egyszerű film, de ez aligha újdonság Godard ismerői számára. A hatása mégis felmérhetetlenül nagy, bizonyos értelemben még a Csillagok között sokat vitatott értelem-érzelem konfliktushelyzetei is mintha ide nyúlnának vissza, viszont vitathatatlanul benne van az a szuggesztív vonzerő, ami sokakat időről időre leültet például a Sztalker, vagy a Metropolis elé.
Minekután egy filmkedvelő oldalon vagyunk, én azért ki merem jelenteni, hogy a Kifulladásig és a Bolond Pierrot mellett ezt a filmet is illik egyszer megnézni mindenkinek, függetlenül attól, zseninek, vagy túlértékelt jelenségnek véljük-e Godard-t.

Kicsit nem tudtam hová tenni a filmet. Tetszett a noir-os képivilág, de nem igazán voltam képben, hogy most mi is van. Aztán a történet előre haladtával egyre érdekesebb lett és kíváncsi voltam, hová fut ki. Ajánlom a sci-fi rajongóknak, de ne várjanak futurisztikus látványorgiát, ez nem erről szól.

Ez egy elég szürreális mese a világuralomra törő mesterséges intelligenciáról és a világuralom megakadályozásáról. A rendezői megoldás, hogy sci-fit forgat teljesen hétköznapi párizsi háttérrel, amelyben csupán a nagy számítógép jelenti a fantazmagórát, izgalmas. A művészfilmes képi megvalósítás azonban kicsit frusztrált, szerintem a képi mondanivaló felét nem értettem meg. Volt egy csomó elhúzott séta, egymásranézés, hangsúlyozó ismétlés, aminek szerintem szerepe volt, csak nem tudom mi. Ugyanakkor ezek a nagyon bután néző nők, és türelmetlenül erőszakos, ugyanakkor dominánsnak beállított, de buta és értetlen férfikarakterek nekem nem jönnek be. A film egész hangulata egy 1930-as években játszódó New York-i detektívtörténet hangulatát idézte, a közeljövőben intergalaktikus díszletek között. Jó volt.