Felhőatlasz (2012) 79% 338★

Jó ez a sztori. Amikor először néztem, le sem tudtam venni a szemem a képernyőről. Éreztem, hogy bennem van az a remegés, ami a jó filmeket kíséri nálam. Azt hiszem, olyankor, amikor ilyen filmeket nézek, kevesebbet is pislogok, mint máskor.

Ezzel a filmmel kapcsolatban végtelenül ambivalensek az érzéseim.
Először is, adaptációként kifejezetten nem szeretem. A könyv hatalmas kedvencem, a karaktereitől elkezdve a felépítésén, az irodalmi játékain át magáig a cselekményig, a háttérjelentéséig mindent szeretek benne, lassan már kezd elrongyolódni szegény kötet, annyit forgattam. Ehhez képest a filmnek rengeteg betegsége van. A reinkarnációt egy az egyben átvariálja, teljesen máshogy működik, mint az eredetiben. Robert Frobisherről nem tudom ki találta ki, hogy legyen meleg, de értelme az nem sok volt. Teljesen felesleges változtatás, aminek semmi történeti relevanciája. Szonmi-451 miatt pedig fáj a szívem – az ő könyves énje az all-time kedvenc listámon ücsörög, rendkívül intelligens, szarkasztikus, szókimondó, bátor lány, aki, miközben folyamatosan reflektál önmagára és a társadalomra is, végig fenntart egyfajta hűvös tartózkodást, és nem adja ki az érzelmeit. Ehhez képest itt egy halkszavú, félénk, gyakran sírós figura, akinek ugyan van esze, de szinte minden esetben az érzelmei vezérlik, és könnyek között vallja, hogy mennyire szerelmes. És még folytathatnám a sort, mert rengeteg nüansz akad, amik roppant bosszantóak, és adaptációként igencsak aláássák a Felhőatlasz értékét.
De: Ha csak mint filmet nézem, akkor nagyon jól működő, önmagában zseniális történet. Kidobja a kukába a készen kapott reinkarnáció koncepciót, ahol van hat emberünk (Ewing, Frobisher, Luisa, Cavendish, Szonmi és Meronim), akik egy lélek hat leszületése, és a hullócsillag anyajegy jelöli meg őket. Helyére kapunk egy teljesen új koncepciót, ahol egy lélek leszületéseit jellemzően egyazon színész jeleníti meg (ha éppen nő az adott életben az általában férfi karakter, akkor a színész női ruhát húz), és a hullócsillag anyajegy sokkal inkább kapcsolatokat jelöl, egyfajta azonosító jel, összekötő kapocs karakterek között, akiknek a sorsa össze van kötve. Sokkal kevésbé átlátható, mint a másik, de nagyon sok új lehetőséget nyit – hiszen míg a könyvben csak egy lélek fejlődésének lehettünk tanúi (aki ráadásul eleve relatíve magas erkölcsi szintről indult – voltak zuhanásai, de sosem számított igazán gonosznak), itt kapásból legalább ötnek. Akad aki mélyről kezd, gyilkos és antagonista, a hatodik történetre azonban hős. Van aki gonosz, és gonosz is marad, van aki erkölcsi középtájékon áll, és zuhan, és persze néhányan, akik végig, stabilan pozitív figurák. Hiába bosszant, amit Szonmi karakterével tettek, azt az elemet imádom, hogy spoiler Rengeteg út, rengeteg irány, rengeteg kérdés, amit így fel lehetett fedezni.
A színészek igazából mind hitelesek, mind fantasztikusan elkapják a karaktereket. Én talán Tom Hanks-et emelném ki, mert neki meg kell jelenítenie öt teljesen eltérő figurát, és végig, mindegyiket hozza, néhány szerepében felismerni is nehéz. Halle Berry is hasonló, Ben Wishaw pedig ugyan csak egyetlen karaktert hoz, de őt nagyon emlékezetesen. Bae Doo Na-nak nincs sok mozgástere, de nem a színésznőn múlnak a gyengeségei, Jim Sturgess pedig nagyon szerethetően formálja meg mind Hae-Joo-t, mind Ewingot.
A vágások szédületesek, a film legnagyobb erősségei a montázsok. Amikor egy nagymonológ alatt felcsendül a Felhőatlasz szextett, és szóról szóra fordulnak egymásba a korok, akkor a néző tényleg átérzi az összefüggéseket. Személyes kedvencem Sachs nagymonológja (spoiler), illetve Frobisheré az emlékműnél. Imádom az apró összekötéseket és kikacsintásokat, amiket csak sokadjára lehet észrevenni ("Tekintve, hogy maga még új itt, nem etetem meg szappannal"…). A zene és a látványvilág gyönyörű, a korok megjelenítése hiteles, a hangulat erőteljes.
Mindenképp érdemes adni egy esélyt a filmnek, de nem szabad adaptációként nézni – túl sok, túl nagy változtatást eszközöl ahhoz, hogy igazán szerethető és működőképes legyen akként. Én személy szerint akár azt is merem ajánlani, hogy az ember előbb a filmet nézze meg, utána olvassa a könyvet. Önmagában értékelve elgondolkodtató, összetett, értékes alkotás, ami sokáig a nézővel maradhat.

Amit tettél, kihatással van a jelenre és amit teszel, az a jövődet alapozza meg. Ez a karma ereje.
Az elején nehezen követhető, de utána magába szippant a film. Ez történt velem is. Kedvencem természetesen az ázsiai szál volt, azzal úgy végig meg lettem volna elégedve.

Sajnálom, hogy idáig halogattam a megnézését.

A könyv jobban tetszik. Nem ilyen szaggatott a történetvezetése. De a film is jó.

Remélem kiadják majd valamikor a 4 órás verziót, h minden kivágott jelenet visszakerüljön bele, de nekem így is tetszett…

Vizuálisan is igen, meg a színészi játék is többnyire igen, de különben not so much. Tegyük hozzá, hogy Mitchell talán a kedvenc regényíróm, és még ha ez a könyve is a legkevésbé kedvencem, azért a regény sokkal jobb szerintem, mint a film. Az utóbbi nagyon halivudi, szájbarágós, és nem feltételez elegendő intelligenciát a néző részéről sajnos.

Gimi elején olvastam a könyvet angolul, a filmet csak mostanában láttam. Nekem nagyon tetszett mindkettő, de 14,5 évesen biztos,hogy még kicsi voltam hozzá. Mindenesetre nagyon elgondolkodtató és lassan újra kéne olvasnom a könyvet.

"– Akármit is teszel, annak sosem lesz nagyobb hatása, mint egy árva cseppnek a határtalan tengerben!
– De hát mi is a tenger, ha nem cseppek sokasága?"

Tulajdonképpen ez a két sor, az egész történetet kifejezi és metaforikusan az egészre értendő. Önmagában, külön-külön történetként nem biztos, hogy mindegyik egyformán tetszene az embernek, de így egyben ilyen zsenialitással összeszőve valami sokkal többet és nagyobbat mutat.

Azt pedig külön mestermunka ahogy a történetek át vannak vágva egyikből a másikba. Hol a zene, hogy a párbeszédek, hol egy monológ, vagy egy mozdulat köti össze őket. Imádom.

Az alapvető koncepciót pedig szintén szuper, ennek nem lenne szabad léteznie mondja Szirmai utalva arra, hogy tulajdonképpen technikai lehetetlenségnek tűnt eddig egy 6 rövidfilmből álló szkeccsfilmet így közösnevezőre hozni, ráadásul a nem csak vágásbeni, de történetbeli átvezetéseket is szupernek tartom, történet a történetben spirálisan.

A színészek mind szuperek, minden karakterükben (és igen a maszkosok előtt is le kell borulnunk).

A kedvenc elemeim a történetben: a történetek spirális összefonódása (mindenki valahogy megismeri az előtte lévő történetét, napló/levél/regény/film/legenda), a Robert Frobisher szál és leginkább a karaktere (meg amúgy is nagyon szeretem Ben Whishaw-t), a zene, a teljes párhuzam az 1800-as évekbeli szál és a Neo Szöüli között.

Nem mondom, hogy mindenképpen, mindenkinek tetszeni fog, de már csak azért is érdemes megnézni, mert ilyet még biztos nem láttál.

Nem merem visszaolvasni a szóismétkések miatt :D

Fantasztikus volt,odaszegezett a képernyő elé! Szenzációs a látványvilága, a története,a mondanivalója, a szereplők. Nem is tudom,hogy mikor bűvölt így el egy film utoljára. Biztosan megnézem még.