A tizedes háreme (1971) 76% 17★

Meglepő film Eastwood pályafutásában, bár a macsó stílust ebben is jól tolja, de inkább egy bájgúnár szerpében tetszeleg és egy ideig sikeresen kábítja a nőket mindenféle korosztályból kb. 13-50 éves között, jól csinálja és aránylag alacsony szinten van a szokásos erőszakosság faktor.
Elég érdekes film szerintem megnézendő bár én jobban szeretem, mikor többet üt és lő, mint itt, amikor lyukat beszél a hölgyek hasába.

Úgy kellett ez a film a bő évtizede csak takaréklángon pislákoló Eastwood-rajongásomnak, mint egy korty víz a Szaharában. Feltűnően atipikus vállalkozás a színész filmográfiájában, efféle darabbal sem a korai, még elsősorban zsánerközpontú, szórakoztató mozik és a később általa rendezett kőkemény drámák között sem találkozhatunk. Annak ellenére tűnik A tizedes háreme művészeti értelemben az egyik legizgalmasabb Eastwood-darabnak, hogy színészként mintha nem is okvetlen tudna mit kezdeni a rá mért feladat súlyával…

De feltűnően nem is ő viszi hátán a filmet, és hát efféle fordulat is ritkán ér minket az Eastwood-életműben: hogy jelenlétét elhomályosítsák színésztársai, hogy a végeredmény ennyire látványosan ne „rajta múljon”. Az igazi hős egyébként Don Siegel, aki elsősorban a bűnügyi tematika mentén írta be a nevét Hollywood aranykönyvébe, de itt jól érezhetően a korabeli európai mozi komolyságával és szellemességével flörtölő darabot rakott össze. A történet egy borzongatóan kiélezett „Vénusz és Mars” jellegű dráma, nemek nagybetűs összecsapása az amerikai polgárháború árnyékában – csábítás, manipuláció, rózsaszín köd, bujaság, traumák, számítás, ráadásul Siegel olyan veszélyes, fullasztó, már-már gótikus, már-már Poe-i hangulatot teremt a mozihoz, ami hipnotikus erővel vonzza hozzá a nézőt. Eastwood, aki szerintem sosem akart szépfiúként, egyértelműen és kizárólagosan csak az előnyös adottságaival, sármjával hódító tetszelgő lenni a vásznon, itt életében először vállalja fel ezt a megosztó karaktert, mintha egy tipikusan Alain Delon-i szerepben próbálná pusztán a kamera előtti jelenlétével elvarázsolni az ellenkező nemet. A sikert vonzó férfiként eléri, de színészként abból a szempontból nem, hogy hiába Delonhoz fogható férfiideál, színművészként az itt megtapasztalható eszköztelensége és egyszerűsége kiviláglik a moziból – szerencse, hogy a néző figyelmén folyamatosan osztoznia kell a kolléganőivel, akik viszont szinte kivétel nélkül magas színvonalon teljesítenek. Geraldine Page spoiler traumatizált, minden mozdulatában egyre veszélyesebb tyúkanyója és Elizabeth Hartman naiv hisztérikája elbűvölő precizitással tolja fel a nézőben az adrenalint – talán egyedül csak a néha-néha feltűnő belső narrációk esetében érezzük, hogy Siegel és a színészei is számukra újdonságot jelentő terepen haladnak előre a prérin.
A zenei oldalon Lalo Schifrin is furcsa mód kétarcú teljesítményt nyújt: egyrészt nagyon szolid munkát végez, hagyományosan ehhez a miliőhöz nem is illő saját stílusát félreteszi, és a hallgató nem is tudja eldönteni, vajon ötlettelenség, vagy okos behódolás részéről ennyire jellegtelen kompozíciókkal előállni – de azért rendkívül hálás vagyok, hogy Eastwoodot megénekeltette pár percre!
És ha már Eastwood hangja a téma – feltűnt már másnak is, mennyire nem találta el szinte soha egyetlen magyar szinkron sem az ő eredeti orgánumát, illetve hogy az időskori szerepeiben Reviczkyn kívül szinte sosem volt állandó magyar hangja? Fájlalom is, hogy talán Kovács Istvánon kívül soha senkinek nem jutott eszébe reprodukálni valahogy ezt az egyszerre metsző és búgó, egyébként rendkívül kellemes beszédhangot.

Tetszett, felfrissítette az Eastwooddal kapcsolatos érzéseimet. Talán a tíz ponthoz még kevés az élmény, de a kedvenceléshez nem, mindenkinek ajánlom, akit érdekel a színész egy egész karakterétől némileg idegen filmes szituációban.