Maurice Ronet francia

Egy IMDB-s komment szerint Maurice Ronet egyszer megjegyezte az 1963-as Lidércfény kapcsán, hogy sosem fog még egyszer olyan jelentőségű szerepet kapni, és ebben tragikusan igaza is lett. Bármennyire csodálatos film azonban a Lidércfény, ez nem jelenti azt, hogy zárójelbe tenné Ronet további munkásságát.

Ha valahol elcsúszott, banánhéjra lépett a karrierje, az a Ragyogó napfény lehetett, ahol lehengerlően alakította Philippe Greenleafet, de csak miután Alain Delon kiütötte a főszerepből, Tom Ripley karakteréből. Utólag visszanézve, a film szempontjából ennél jobb dolog nem is történhetett volna – Ronet szempontjából viszont mintha ekkor kezdődött volna el egy jellegzetes másodhegedűsi szerepkör: kevésbé jelentős, kisebb, kisebb sikerrel kecsegtető főszerepek (melyek közül a Lidércfény csodának bizonyult) és nagyobb volumenű produkció mellékes szerepei váltogatták egymást esetében, jó pár Delon-mozival a sorban.
A közte és Delon között szövődött barátság élethosszig tartott, az ő és Romy Schneider egy év különbséggel bekövetkező halála volt az első igazán komoly csapás Delon számára, aki ezzel két rendkívül fontos és őszintén szeretett lelki bizalmasát veszítette el.
Manapság a magyar néző elsősorban a Delon-filmek visszatérő szereplőjeként figyelhet rá fel: a Ragyogó napfényben tökéletes partnere az ifjú titánnak, a különbség köztük éppen az a karakterisztikai eltérés, ami egyébként is azzá teszi Greenleafet és Ripleyt, amik. Nem véletlen, hogy Ronet kisugárzásában, bizonyos vonásaiban határozottan hasonlít Jude Law-hoz, aki ugyanezt a karaktert játszotta a Minghella-féle változatban.
A Lost Commandban üde színfolt, de olyan sokan villantanak erős színészi kvalitásokat abban a filmben, hogy Ronet kicsit elvész a nagy egészben, pedig amikor a vásznon van, indulatokkal teli, vérbeli katona-karaktere lüktet, képes beárnyékolni maga mellett Delont is. A medence jutalomjáték a számára, a probléma mégis ugyanaz: a néző eltelik Schneider és Delon játékával, Birkin lehetetlen naivitásával, emiatt észre sem vesszük, mennyire jó kezekben van a negyedik főszerep. Sajnos a hetvenes évek végén készült Egy gazember halála már egyértelműen mellékszerep csupán, ekkor már jól látható, hogy az ötvenes-hatvanas években jól prosperáló színészi képességeit nem tudta átmenteni a zsánermozik világába. Ekkortájt nem is nagyon készültek meghatározó filmjei, nem lett belőle Delonhoz vagy Belmondóhoz hasonlítható ikonikus nyomozó, zsaru, vagy mindenki eszén túljáró csirkefogó karakter.
Az ötvenes-hatvanas évek termése számos releváns szerepet dobott neki fel, ám ezek közül sok film sajnálatos módon nem bír érdemi magyar vonatkozással, illetve a filmtörténeti megítélésük sem lett egyöntetűen pozitív. Vitatott és mostohán kezelt film a Les oiseaux vont mourir au Pérou (a Perui madarak, ahogy én szoktam hivatkozni rá), ahol Jean Seberg oldalán játszott; inkább a Miles Davis által rögzített soundtrack miatt emlegetik A felvonó a vérpadra című krimi-drámát; nagyrészt szintén elfelejtették a nagyon is releváns másik krimi-drámáját, a La Dénonciationt; és látszólag mintha maga a Lidércfény sem kanonizálódott volna magabiztosan a klasszikus francia egzisztencialista drámák között.
Ronet egyébként afféle vintage Jude Law előkép – ha érthetően akarom kifejezni magam vele kapcsolatban. Esztétikus megjelenése mögött rendkívüli érzékkel tudta szabályozni és akár kombinálni kisugárzása két szélsőséges végletét: a joviális, azonnal bizalmat és szimpátiát ébresztő vonásokat, illetve az önző, ravasz, egoista és akarnok emberek jellegzetes gátlástalanságát. Ez utóbbiak legjobban a Ragyogó napfényben kerültek felszínre, de akadt belőlük jócskán a Lost Command és A medence idején is, de nagy baklövésnek tűnik, hogy jellemzően ritkán kapott klasszikus értelemben vett „rosszfiú” szerepeket. Előbbiek furcsa mód szintén mintha kihasználatlanok maradtak volna sok esetben: Ronet valójában romantikus hős, talán régimódibb, mint kollégái, de mindenképpen helytálló, ezért is tűnik olyan természetesnek és emiatt színészi szempontból „túl egyszerűnek” A boszorkányban, A skarlátruhás nőben, vagy a Perui madarakban. Mi marad a kettő között? Egy sokszor a meglehetősen középszerű filmekben valóban középszerűen kitalált és megírt karaktereket játszó színész, aki fel tudja magára hívni a néző figyelmét, de ezzel nem emeli ki az adott produkciót a szürke átlagosságból – ahogy Alain Delon jelenléte például bármikor és bármilyen körülmények között, szinte bármilyen produkciónak mentőmellény lehetett.
Ronet korán halt, de filmsztár karrierje akkor már egy bő évtizede hanyatlóban volt, fénykorát ugyanúgy a hatvanas években élte meg, mint Delon. Ekkor komoly művészeti ambíciókkal és koncepciókkal dolgozó művészekkel alkothatott együtt. Nem egy provokatív és máig is zavart keltő moziban működött közre: A perui madarak vitatott film, de problémái ellenére jól észrevehető a benne rejlő nagyszerűség, bár sokan csak a Seberg által játszott nimfomán főhősnő miatt emlékeznek rá; a Les galets d'Étretat-ban a karaktere megerőszakol egy nőt, akibe aztán beleszeret; a La seduzione-ban elcsábítja egy tizenéves kislány…

Ronet a hazai filmes kánonokban szinte semennyire sincs jelen, ám az iránta érdeklődőknek viszonylag kézenfekvő választás lehet a felsorolt négy Delon-mozi (bár mint írtam, az Egy gazember halála részéről jelentéktelenséggel határos mellékszerep sajnos), A boszorkány, a Felvonó a vérpadra és a Lidércfény. Ha sikerül hozzájutni, mindenképpen ebbe a körbe kell hogy tartozzon a magyar vonatkozással egyáltalán nem bíró La Dénonciation, bátraknak A perui madarak.