„Felvonó a sikerhez” – írta a korabeli francia sajtó erről a Delluc-díjjal jutalmazott elsőfilmről, melynek „új hullámos” rendezője ismerte fel Jeanne Moreau valódi egyéniségét. Modern hangvételű, brilliánsan felépített krimibe – egy „tökéletes bűntény” meghiúsulásának fordulatos történetébe –… [tovább]
Felvonó a vérpadra (1958) 11★
Szereposztás
Rendező
Operatőr
Zeneszerző
Várólistára tette 13
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Két tényező miatt volt hosszú évek óta várólistámon ez a film. Egyrészt Maurice Ronet szereplése okán, aki szerintem a hatvanas-hetvenes évek egyik leg-legje lehetett volna a francia filmtörténetben, ha Alain Delon 1960-ban nem happolja el előle a Ragyogó napfény főszerepét és onnantól kezdve az első számú sármőr örök típuskarakterét, másrészt Miles Davis zenéje miatt. Davis ebben a rövidke kis témavariáció-kollázsban már bőven azelőtt játszadozik a modális jazz lehetőségeivel, hogy az intézményesülve elhozta volna a jazz-történet egy új korszakát – ámbár mivel az ide írt zenéje félreérthetetlenül filmzene, nyilván nem volna kényelmes ennyire kiemelni és isteníteni ezt a sessiont. A magam részéről mégis gyakrabban rakom be, mint a Kind of Blue-t.
No de miújság magával a filmmel? Mert olyan sosincs, hogy bálványozunk egy filmet kizárólag a benne szereplő egyik színész, illetve a zenét alápasszintó muzsikus kiléte okán – pont emiatt féltem kicsit a Felvonó… megtekintésétől, nem akartam, hogy az adalékokból már kiépült jó hírét és megelőlegezett kultikus mivoltát megroppantsa egy esetleg nem eléggé sikeres filmélmény.
A helyzet az, hogy a mozi maga jó, de erről furcsa mód legkevésbé tehet Davis és Ronet, hisz a zene, bár remekül támogatja a hangulatot, önmagában nem tűnik jelentősnek (főleg a magyar változatban, ami annyira eltorzította a zenei hangsávot, hogy arról szinte értelmetlenné is vált beszélni), Ronet karaktere pedig abszolút margóra íródik a cselekmény során, hiába joggal főszereplő a sztoriban elfoglalt pozíciója okán.
Mi teszi akkor naggyá a Felvonó…-t? A sztori mindenképpen. Ez egy afféle „tökéletes bűntény váratlan gikszerrel” jellegű sztori, amiben az egymást keresztező disznóságok végül telibe trafálják egymást és tönkretesznek mindent az érintettek számára. Apró csínyek, ifjúkori meggondolatlanságok vezetnek szörnyű bűnökhöz, az önmagunkba és a szerelmünkbe vetett kétségek mély melankóliához, a tehetetlenség és az izoláció pedig totális képzavarhoz. A film sugallata alapján az emberi sorsok olyanok, mint a világűrben keringő bolygók – látszólagos magányunk és saját pályánkon való mozgásunk biztos tudatában nem számolunk azzal, hogy másokkal összeütközve messzebbre vezető eseményekben lehetünk láncszemek. A sztori, bár egy krimirajongó szemszögéből nézve lehet „maximum okos, de semmi több”, szerintem a remek noiros francia hangulattal és a kiváló színészi munkával társítva együtt már kimondott emlékezetessé válik. A sötét utcákon tanácstalanul bolyongó Moreau fájdalma és bizonytalansága szinte tapintható, a két fiatal egyre mélyebbre vezető spirális hazugságai izgalmasak, Ronet kamaradrámája feltűnés nélkül duzzasztja a cselekmény hosszát és a feszültséget. Minden működik!
Minden előzetes aggodalmam ellenére sikerült film a Felvonó a vérpadra, örülök, hogy végre horogra akadt, és félig-meddig imponál is, hogy végül egyáltalán nem azért tetszett, amiért előzetesen erre számítottam. Vaskos nyolcas, nem kérdés, hogy ajánlom is.
