Lino Ventura olasz francia

Végtelenül szerethető, a nyilvánvalónál sokkal jobb képességű színész, egyike azon nagyságoknak, akik típuskaraktereket, megszokott sablonfigurákat hoztak a vásznon karrierjük nagyobbik részében, de ezekből kilépve is briliáns teljesítményekre voltak képesek. Venturát képtelenség nem kedvelni, erre pedig szinte mindig apelláltak a vele dolgozó rendezők.
Filmes karrierjének startköve egy önmagában is emlékezetes Jean Gabin produkció volt, szerepe szerint az antihőst alakította egy gengszter-romantikában fürdőző, mondhatni, stílusteremtő moziban. Nem nehéz ekkor és itt hasonlóságot felfedezni közte és a másik híres sportolóból lett színész, a fiatal Bud Spencer között, azzal a fontos különbséggel, hogy Ventura Spencernél jóval több „hozott anyaggal”, eredendően érdekes, egyszerre baltával faragott és jól elmélyíthető, kidolgozható aurával, színészi eszköztárral dolgozott. Látszik minden egyes megmozdulásán, hogy hiába tökéletes gengszter, keménysége mögött ennél több van, így hamar rátaláltak más jellegű kalandor, majd komikus, szentimentálisabb töltetű szerepek is. Ezek a karrierje végéig nem is nagyon engedték el, időről időre tökéletesen megfelelt bármilyen korabeli „akcióhős” sztenderdnek, hiteles volt rettenthetetlen cserzett bőrű kincskeresőként, tengeri medveként, autóversenyzőként, egyszerű lézengőként és komoly szakemberként is.
Szerencséjére olyan korszakban volt gengszter-/zsaru-típus (milyen érdekes, hogy a legtöbb francia színész esetében ezek a figurák csereszabatosak voltak), amikor az európai bűnügyi film komoly drámák és nagy művészeti teljesítmények táptalaja volt – így Ventura néhány hatvanas évekbeli mozi révén egyszerre válhatott ikonná a közönség és a szakma szemében is.
Jelenléte megfelelő partnerrel és rendezővel együtt dolgozva (csak hasra ütve, Delon, Gabin, Enrico, Melville, Lautner) egyértelműen emelte ezen zsánerfilmek színvonalát, ráadásul mai szemmel nézve úgy tűnik, ő maga jelenségként is szépen öregszik: a modern néző számára megint csak Spencerhez hasonlóan jól érthetőek és kedvelhetőek az általa alakított karakterek. Köszönhető ez annak is, hogy nagyjából a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek végéig mintha egy percet sem öregedett volna, állandóan örökifjú, energikus kora-ötvenes alaknak tűnt, megbízható, gondoskodó apai jegyekkel (erre különösképpen apellált például A pofon című film).
Ha valami mégis hiányzik Ventura filmográfiájából, akkor egyetlen jól megragadható csúcspont, egy ikonikus, vele azonosított szerep – úgy tűnik, kiugró teljesítmények helyett egy stabil és megbízható, feltűnés nélkül is folyton magas színvonalú színészi helytállás jellemezte a munkásságát.