Cosa Nostra – A Valachi-ügy (1972) 80% 7★

A nagy hollywoodi kasszasikerek gyakran süllyesztenek el témában vagy stílusban velük egybevágó kortárs produkciókat: pont úgy, ahogy A Keresztapa 1972-ben felzabálta ennek a mozinak a közönségét és az anyagi bevételeit. Ez akkoriban nyilvánvalóan bosszantó és az alkotók számára fájdalmas fejlemény lehetett, de az idő múlásával mintha ugyanez az anomália fel is mentette volna A Valachi-ügyet, hisz jól látható hibái és gyengeségei még csak mérlegre sem kerülhettek, mint maffiafilm, 1972-ben egyszerűen labdába sem rúghatott…

Valószínűleg az emiatt tapasztalható elkeseredettség hajtotta Charles Bronsont is, amikor egy korabeli interjúban élete legrosszabb filmélményének nevezte A Keresztapát, bár Brando játékát azért ő sem merte nem méltatni. Sőt, kevésbé megérthető és szimpatikus módon még Terence Young is azt találta egyszer mondani, hogy A Keresztapa az ő filmjének egy drága trailere, művét pedig sokkal inkább tartott az egy évvel korábban megjelent A francia kapcsolat „rokonának”. Mai szemmel egyébként az epikus maffiafilm műfaja finoman szólva is vitatott, ugyanolyan rosszul öregszik, mint a spagetti-western – pusztán a jellegzetes stílusjegyek annyira sajátosak és tipikusak, hogy minden efféle mozit egymáshoz kényelmetlenül hasonlóvá tesznek, ráadásul a szigorú belső szabályrendszer szerint élő, de egymást valamiért minduntalan hátba szúró-kiherélő-szitává lövő családtagok érdekes megjelenítéséhez penge forgatókönyvre és annál is pengébb színészekre van szükség.
A Valachi-ügy ezek közül szerintem a forgatókönyv terén minimum kérdéses induló. A cselekmény túl sok időt ölel fel, a színészek fiatalítása és öregítése eleve nevetségessé tesz bizonyos jeleneteket, tekintve, hogy Charles Bronson mákos hajú öregként és kisimított arcú fiatal felnőttként is furcsán néz ki, és balszerencsénkre Lino Ventura is harminc éven keresztül stabilan energikus ötvenes európai palinak tűnt valódi korától függetlenül – és bár Terence Young filmográfiájában van néhány emlékezetes klasszikus mozi, ő nem az a rendező, aki egy kimunkálatlan könyvet össze tudna rántani a vásznon.
A színészi munkával nagy probléma azonban nincs, a két kulcsfigura, Bronson és Ventura a rájuk mindig jellemző stabil alakításokat nyújtják, szerepeikben még félresikerült sminkek ellenére is hitelesek tudnak lenni, és Bronson szerintem még szerette is ezt a projektet, láthatóan lelkes és energikus – egyszerűen csak fizikailag nem volt a legjobb választás Valachi szerepére. Mindenki más közel ismeretlen figura a színtéren, ami ugyancsak Young tudatos casting döntése volt – ebből is látszik, ezt a filmet a készítők akarták, nagyon ambiciózusan álltak hozzá a feldolgozandó sztorihoz.
Mely sztori még így is elég arra, hogy eléggé elrettentő, ijesztő képet fessen a maffiáról – arról a maffiáról, amit főleg Amerikában nagyon szerettek a filmesek inkább romantizálni, mintsem kritizálni. Ez a hatásmechanizmus valamennyire kárpótolhatja a nézőt a viszonylag kevésbé emlékezetes filmezés, meg az olykor unalomba fulladó cselekmény miatt.

A Valachi-ügy kétségkívül nem egy tökéletes film, sőt, de bizonyos mértékben rehabilitálja a tény, hogy A Keresztapa elszívta előle a levegőt. Nem vagyok azonban meggyőződve arról, hogy kudarcának ez az egyetlen oka, így hat pontot fogok neki adni. Ajánlani is elsősorban Bronson és a régimódi maffiamozik kedvelőinek ajánlom – nekik viszont igazából jó szívvel.

Egyrészt sajnálom, hogy ezt a filmet eddig kihagytam, másrészt örülök neki, hogy most megnéztem! Közel sem tökéletes, de nekem nagyon bejött!
Az olasz maffiától szóló filmek eddig kevésbé nyerték el a tetszésemet, -Scorsese persze kivétel-, de ez a film nagyon jól bemutatta ezt a „közösséget”. A film a 30-as évektől kezdődően Joe Valachi személyes történetén keresztül mutatja be a Cosa Nostra szerveződését és működését.
Igaz történet alapján készült ezért talán hihető, hogy nagyjából így történtek az itt lefestett események. A filmen érezhető, hogy európai produkció és már több mint 40 éves, mert nemcsak hatásvadász elemekkel operál, hanem az emberi érzelmeket mutatja be az események fényében. Vannak sokkoló jelenetek, de nem ezek jelentik a film fő vonalát.
Jók a színészek, Bronson olyan Bronson-os mint mindig, de őt így szeretjük. (Vagy nem! Ízlés kérdése)
Mostanában szívesebben nézek régebbi filmeket, amik mentesek a számítógéppel buherált képektől. Bár azok is jók lehetnek, amennyiben értő kezek használják!

Lehetetlen harminc évet 125 percben (amit én láttam, az legalábbis ilyen hosszú volt) elmesélni, a karakterek például egyáltalán nincsenek kibontva, cserébe bepillantást nyerhetünk a Cosa Nostra működésébe, ami – bár valós eseményeken alapul a film, bizonyára részben fiktív – eléggé informatív volt. És még így is van jó néhány hatásos jelenet. Kicsit a Mafia-játékokra emlékeztetett.