Nagymenők (1990) 84% 248★

Az egyik, ha nem a legjobb gengszter filmek egyike. Egy felemelkedés és bukás története (Scorsese szereti az ilyet) a maffia berkein belül. Emlékezetes jelenetei és mondatai teszik hatásossá a filmet. Joe Pesci karakterét mintha rá szabták volna. Itt még De Niro is komolyan vette magát, és jó filmet csinált. Nagy kedvencem, csak ajánlani tudom.

Ritkán szoktam azzal kezdeni, hogy mi az ami kevésbé tetszett egy filmben, de nekem ennek a filmnek a gyenge pontja a történet volt. Lehet, hogy túl sok maffiás történetet láttam / olvastam már (bár ezt kétlem), de olyan volt, mintha már néhányszor láttam volna ugyanezt a sztorit.

Viszont…nagyon élvezetesen volt mindez elmesélve. Egy percig sem unatkoztam (pedig nem túlzás azt mondani, hogy szinte az elején tudtam, hogy mi lesz a vége, sőt még a köztes pontokat is sejtettem…) És ez elsősorban Scorsese rendezésének köszönhető. Nagy rendezőknél mindig rácsodálkozom, hogy hányféle eszközt tudnak, nagyon biztosan és pontosan az adott jelenethez odaillően használni. Még akkor is, ha az kicsit rendhagyó. Például: Az egész történetet Henry meséli el, viszont amikor megjelenik a színen Karen, akkor átváltanak egy párhuzamos narrációra (felváltva kommentálja az adott jeleneteket Henry és Karen). Szerintem ezt kevesen mernék így használni, pedig valamiért nagyon is működik… De van jelenet ismétlés, vannak olyan jelenet, amikor mást látunk, mint amit hallunk. Ezzel alaposan össze is lehetne zavarni a nézőt, de Sorsese mesternél mindez teljesen természetesen illeszkedik a filmbe… Kezdetben egy kicsit zavarban voltam, és felróttam neki, hogy túlságosan vonzónak mutatja a bűnőzést, valahogy tényleg menőnek tűnt, minta kis Henrynek. De a végére megérkeztünk a gazdagság nyomorához, a tönkrement életekhez és az állandó életveszélyhez. A bűnözés valóságához.

A színészeket tekintve szerinte Ray Liotta (bár nagyon jó a szerepben), valahogy nem ad többletjelentést Henry személyiségének. De Niro tökéletesen hozza De Nirot (amit imádunk). Viszont azon ritka esetek közé tartozik ez a film, amikor maximálisan egyetértek az Akadémia döntésével, mely Joe Pescinek adta az Oscart. Olyan gátlástalanul hozza a kisstílű gengszter pszichopatát, aki elhiszi (hogy teljes alkalmatlansága ellenére) megválasztják maffia főnöknek, hogy számomra ő volt a legnagyobb erőssége a filmnek. Már vártam, hogy mikor tűnik fel színen, pedig biztos, hogy akkor valami borzalmas fog történni…

És meg kell említenem, hogy minden idők legjobb Oscar köszönő beszéde is számomra Joe Pesci-é :))) Most gyorsan meg is nézem…

Nem mondhatnám, hogy túl sok gengszterfilmet láttam eddigi életem során, azok is jobbára a vígjátéki vonalra mentek rá (pl. Oscar), és a nagy klasszikus Keresztapa-trilógia is várat magára. Valószínűleg a Nagymenők sem mostanság került volna sorra, ha nem kapom meg születésnapi ajándékul – köszi @Szencsike! –, így viszont természetesen megtekintettem.
Scorsese-től eddig csak a Wall Street farkasát láttam, és óhatatlanul ahhoz hasonlítottam ezt a filmet is, hisz ez is egy, a törvény nem épp tisztábbik felén meggazdagodó és felemelkedő, majd óhatatlanul elbukó ember története. Erre még rátett a hasonló stílusú narráció, ill. itt-ott a képi megoldások is. Nem tudom a történet mennyit merített az eredeti könyvből, de nekem összességében tetszett, megfelelő arányban tartalmazott karakterépítést, gengszteres dolgokat és humort is. Az egyetlen negatívum talán, hogy nagyon sok mellékkarakter volt, bár idővel ezen a problémán segítettek.
A főszereplők egyértelműen a plakátra is kitett trió. De Niro szerintem csípőből hozta a laza, de szükség esetén bekeményítő maffiózót. Ray Liotta elsőre a kötelező szépfiú főszereplőnek tűnt, de a történet előrehaladtával nagyon jól hozta a szétcsúszó Henryt. Joe Pesci viszont vitte a prímet, Tommy szerepében egyszerre lehetett imádni a hülye vicceit, ill. utálni az erőszakossága miatta. Azért furcsa volt a Reszkessetek, betörők! után ekkora hajjal látni. :D

Nekem egy kicsit „túmacs” volt ez a szintű gengszteri nagyzolás amit a film bemutatott.Tudom hogy Scorsese zsenije rejlik benne de nem maradéktalanul fogott meg ez a fajta narrállással felfűzött kapkodós történetmesélés.Olyan gyorsan rohamtempóban történt minden hogy nem igazán tudott ütni nekem egy-egy filmbeli haláleset mivel időt se nagyon hagytak rá.Jobban szeretem a ráérősebb ,drámaibb hangvételű karakterközpontú gengsztersztorikat. Ezeket leszámítva tényleg egy nagyon jól összerakott darab :színészek ,rendezés, operatőri munka minden rendben van,szóval nem a film erényeit vitatom csak engem kissé kevésbé talált be .Mindent összevetve nekem 7,5/10

Jó kis gengszterfilm, nagy színészekkel, ráadásul olyanokkal, akik a kisujjukból kirázzák a szerepet. Amúgy Scorsese stílusa jól érződik, a történet főhőse is egy ember, aki beleszeret az alvilági életbe, felemelkedik, majd elbukik. De ez a történet nem a Keresztapa, itt a családok fejéhez soha el sem jutunk, a külterületen játszódnak a dolgok. A cselekmény valós eseményeken alapszik, ami miatt néha kicsit lassú a menete. És nekem annyira nem tetszett a több üvöltözős, káromkodós jelenet sem… még akkor sem, ha ezek nem feltétlen öncélúak. De a hibái ellenére is egy nagyszerű film.

Igazán jó film annak, aki szereti a maffiás filmeket. Sajnos nem tartozok közéjük, így engem helyenként untatott; tipikusan szubjektívan nem tetsző, ám nagyon jó film.

Az elmúlt napokban nézett régi/ifjúkori Scorsese-mozik sokkal közelebb hozták hozzám a rendezőt. Korábban nem ápoltunk nagy barátságot, megannyi stílust felölelő karrierje nekem valamiért lekorlátozódott az „epikus gengszteréletrajzok” és esetleg a zenei dokumentumfilmek szűkös halmazára, teljesen meg is lepett nemrég a felfedezés, miszerint ő rendezte a Viharszigetet, viszont nem ő készítette a J. Edgar – Az FBI emberét. Rossz sztereotípiák éltek bennem, de ami ennél is rosszabb: eléggé előítéletes és elutasító vagyok az olyan filmekkel szemben, amik a maffiáról és a gengszterekről történő értekezés közben akaratlanul is egyfajta rajongó, romantikus attitűdöt teremtenek a „főhősök” köré – mint amikor a háborús filmekben akcióba, meg tortúra- és erőszakpornóba csapnak át a rendezők, akik egyébként a háború kegyetlenségéről szeretnének mesélni…

Felvállalom, a Nagymenőkkel is ez a bajom. Egy 146 perces filmben kapunk egy teljesen életszerű és logikus skiccet arról, hogy egy fiatal amerikai kissrác számára miért tűnhetett vonzónak az utcai kajálda körül tengő-lengő gengszterek köre. A valahova tartozás érzése, a nyomasztó, valamiért frusztrált hétköznapok elől történő menekülés, a rendkívüliség utáni vágy egy szürke környezetben valóban könnyen a bűn, illetve a szervezett bűnözés karjaiba sodorhatja a fiatalokat. Scorsesének persze ennek bemutatására kb. 15-20 perce áll csak rendelkezésre, így hát nem több ez a rész egy skiccnél, de az a skicc rendben van.
Utána következik egy felemelkedés és egy bukás története – epikus, belső narrációk sorával tűzdelt mese, tele magánéleti és kriminalisztikai zűrökkel. A problémát valahol itt vélem érezni. Vannak ugyan ijesztő és szörnyű fordulatok, de ezek a sokkoló események csak megtörik azt a kvázi-idillt, amiben kegyetlen és pszichopata bűnözők vagiznak, menősködnek és élik az amerikai álmot, amiről már annyiszor megtanultuk filmek és könyvek százaiból, hogy nem létezik, vagy ha mégis, hát valami nincs rendben a háttérben…
Egyrészt érdekes a felvetés, hogy vajon a nézőnek mindebből mi jön át: vajon nem az lesz-e a tanulság, hogy a maffia alapvetően jó, hasznos, közösségeket tart egyben és védelmez, rendet tesz ott, ahol a törvény nem tudna, példás családi közeget teremt a merészek számára, csak hát ott az a mocskos drog, meg az a pár idióta, aki nem tud uralkodni magán*. A film első órája nagyjából ezt sugallja, Henry Hill prezentációjában a maffia nem más, mint egy szolidan mulatozó hatalmas család, ami figyel és vigyáz az övéire, illegális tevékenysége már-már a fenntartható gazdaság ideáljának is megfelel, cserébe csak lojalitást követel meg, és az idillt kizárólag a Tommy DeVito féle kontrollálhatatlan elmebetegek, meg néhány spicli és a narkósok zúzzák szét. El tudom egyébként képzelni, hogy olasz- és ír-amerikaiak százezrei ezt így élték meg valaha, de attól még nem biztos, hogy ez lesz a valóság is.
Másrészt még érdekesebb a kérdés, hogy az Aljas utcákban még egészen más szemszögből vizsgálódó Scorsese ennyi év, rutin és új élményanyag után miért így ábrázolta a maffiát, változott-e netán a véleménye erről a világról, esetleg elbűvölte-e őt azoknak a nagyléptékű bűnözőknek az élete és „karriertörténete”, akiket New York legmélyén még nem láthatott 1973-ban. Saját filmkészítői evolúciójában ugyebár jelenleg Az ír tűnik annak a maffia-tematikai csúcspontnak, amiben megint szintet lép és elkezd a már ismert vetületek mellett a politikával és hazája történelmével is foglalkozni. A három film közötti, egyszerre jelképes és logikai kapcsolat már csak azért is adja magát, mert Az írre Scorsese De Niro mellett újra elővette Harvey Keitelt, Pescit, és még Pacinót is, mintha csak ő maga is megkísérelné a legvégső maffia-mozit letenni az asztalra. És hát Az ír CGI-segítségével kiöregedett klasszikus színészeket fiatalító megalomániája ugyanúgy viszonyul a Nagymenőkhöz, mint a Nagymenők a hozzá képest üdén művészi, laza, de mégis néhány pisztolylövéssel katartikus drámát és horrort megidéző Aljas utcákhoz. Megjegyezném, filmélmény szempontjából természetesen még mindig az Aljas utcák éri el a legnagyobb hatást – ezt nem a bennem élő filmsznob mondatja velem, hanem a tény, hogy amíg abban a moziban tényleg New York mocskos járdalapjain végigkúszva követjük végig egyetlen egy pitiáner tartozás és egyetlen pitiáner keménylegény kivagyiságának tragédiáját, addig itt már a maffia elitjének bársonnyal kibélelt legszebb napjaiba nyerünk betekintést. Nem tűnik kérdésesnek, melyik verziónak van több köze a leghétköznapibb, a szervezett bűnözés tevékenységét a legközvetlenebbül tapasztaló kisemberhez…

A nagy hollywoodi ideák mentén haladva a Nagymenők természetesen teljes joggal lett klasszikus. Ugyan nem lett korszaka A keresztapája, de hogy végképp a műfaj nagyságává avatta Scorsesét, az bizonyos. Ray Liotta élete legjobbját nyújtja talán, zseniálisan hozza a paranoiás drogos kábulatot, de rajta kívül De Niro már abszolút a tőle elvárható minimumot hozza, mintha nem is játszana, csupán önmaga sztereotíp szerepformálásával ámítaná a nézőt. Pesci dolga nem nehéz, a karaktere furcsa módon annyira baltával faragott és puszta cselekedeteiben, megírt szövegében taszító, hogy azon érdemi munkát színésznek már-már alig kell végezni.

A film az én szememben maradt továbbra is az enyhén-túlértékelt skatulyában, de értékeiről még így sem kell sokat vitatkozni. Természetesen ajánlott klasszikus még ezzel együtt is!

*Hozzátenném, ez az ostoba „a maffia jó, mert a miénk és mindig akkor van baj és tragédia, ha jönnek az idegenek (külföldről, a másik városból, a másik kerületből), meg a drogosok” gondolatiság még olyan egyszerű és jólelkű filmekből is visszaköszön, mint az első, még komolyabb húrokat pengető Piedone-film…

Koránt sem a Scorsese legjobbja. Persze a dumák, az erőszak, a csavarok, a zene, a látvány jól működnek, DeNiro pedig itt is remekel. Csak sajnos pont a főszereplőn bukik el a dolog. Először is Ray Liotta nem túl jó színész. Ripacskodik egy csomót, és ez gyakran feltűnően rossz. Aztán persze maga a karakter is idegesítő volt, nem lehetett szeretni, azonosulni vele, szurkolni neki. Hiába maffiózókról szól a film, akkor kell hogy a főszereplőnek érdekeljen a sorsa. A vége felé a film veszít kicsit a lendületéből is.

Nem éppen állok közel a maffia témájú filmekhez, de ez a film csak úgy nézette magát. Nagy taps Martin Scorsesenek és az összes szereplőgárdának. Nem vagyok az a bőven kielemezgetem a véleményem fajta, ezért sem írok valami hosszú értékelést, a lényeg hogy alaposan mutatja be a maffia világ életét, ki hogyan helyezkedik el benne és mivel jár az egész (mert nem tündérmese az biztos). Ez főleg annak köszönhető, hogy egy valós személy szeméből és történetéből lehet megnézni és átélni az egészet.

De Niro mindig zseniális, annyira maffiózós forma is….viszont egyik filmje, amiben annyira el tudta adni az unszimpatikus főszereplőt, ahogy kell…forgott neha a gyomrom…a film ott van nagyon.