A medúza pillantása (1978) 70% 7★

Vegyes megítélése ellenére szerintem ez a film igazán jól működött. Minden képkockáján érződik a visszafogottság, valamiféle tévéfilmes jelleg, egy kis arculatnélküliség, és mégis, kitűzött céljait maximálisan eléri – a fináléjánál már én is markolásztam a székem karfáját, olyan parafaktort fedeztem benne fel, ami gyerekként életre szóló emléket hagyott volna bennem.

A produkció hátteréről semmit sem tudok, éppenséggel lehet, hogy kispénzes projekt volt, hogy tévére készítették, hogy Richard Burton ekkor már bizonyosan mérsékelt előadói képességei miatt direkt limitálták a jeleneteit, de a végeredmény mégis célt ért – ezt minden egyszerűsége ellenére nem tudom elvenni ettől a filmtől.
Az alapötlet a telekinézissel és a őrülettel határos megszállottsággal óriási, miként ennek beépítése egy sima rendőrségi nyomozás kereteibe. Mintha egy egészestés X-Akták epizódot néznénk, nyilván kicsit szerényebben kidolgozva, kevésbé átgondoltan, a logikát néha az elérni kívánt hatásnak alárendelve. Azonban mivel a film végig képes hatni a nézőre, egy idő után úgy éreztem, kár keresni rajta a fogást: együtt lehet élni a hibákkal, meg lehet bocsátani a sokszor ordító marhaságokat – például hogy Morlar karaktere élete különböző szakaszaiban pontosan ugyanaz a koravén figura bármiféle változás nélkül.
Egyébként ha valamivel javíthattak volna a minőségen, az talán éppen Richard Burton lecserélése: nem megkérdőjelezve karizmáját és sármját, érzésem szerint találhattak volna a helyére rugalmasabb, energikusabb színészt, aki talán átélhetőbbé tette volna a visszaemlékezős részeket, valóban központi szerepbe helyezte volna a meghatározó karaktert. Ezzel párhuzamosan a forgatókönyvnek is többet kellett volna foglalkoznia Morlarral, jobban meg kellett volna alapozni a különleges képességből és a traumákból fakadó groteszk mizantrópiának és pusztítási vágynak. Így a cselekmény központi vonulata, a motivációk felfejtése gyakorlatilag már a történet elején félbeszakad, és átveszi a helyét a felismerés sokkja – az a folyamat, melynek során Brunel megérti az események hátterében álló titokzatos erőt. Ez sem rossz verzió egyébként.
A film arculatát egyértelműen a nagyon odaadó és alázatos Ventura határozza meg, aki Burton szöges ellentéte: egy percig sem tudnám megmondani, mit gondolt a produkcióról, csak tette a dolgát, ahogyan az illik, míg Burton letudja az egészet a rá ekkor már hosszú ideje jellemző alapjárattal – bár a bíróságon játszódó jelenetben furcsa mód intenzív és meggyőző a játéka. Michael Byrne kaphatott volna több képernyőidőt, nagyon jól mutat a képernyőn, igazán kár, hogy végül hollywoodi mozik mellékszerepeiben maradt inkább emlékezetes figura.

Vastagon nem hibátlan, de szerethető és átélhető mozi, merem ajánlani!