Agyő, haver! (1975) 70% 2★

A politika melegágya a bűnözésnek – pont. A francia művészek ezt hosszú évtizedek óta tudják és propagálják – pont. Nincs azonban új a nap alatt, a társadalmi elittel kapcsolatos fenntartások révén szegről-végről ide kapcsolható, hogy már Hitchcock is számtalanszor rendezett filmet olyan emberek kálváriájáról, akik félreértések, tévedések következtében a hatóságok, az állam által fenntartott rendfenntartó erők célkeresztjébe kerültek, sőt, akiket ártatlanságuk dacára a jogrendszer szögletessége szorított harapófogóba. A filmművészetnek ez a régi és örökkön aktuális mozgatórugója mégis Franciaországban, nagyjából a hatvanas évek közepétől a kilencvenes évekig (a francia film aranykorában?) volt igazán fontos és meghatározó.

Veretes, dicsőséges klubba csatlakozik az Agyő, haver!: megannyi hasonszőrű, „tisztességes, kemény zsaru a bűnözők és a politikusok ellen” felállású filmhez hasonlóan neki is nyert ügye van – ezekre a témákra itt Magyarországon mindig is ki lehetett élezve a közönség, minket nem kell meggyőzni arról, hogy a renegát zsaru élete legkeményebb küzdelme előtt áll, amikor szembe megy egy politikussal. Ráadásként az efféle mozikat nem is szokták elmismásolni a készítők.
Itt is minden rendben: ez egy feszes, a konfliktusát nagyon jól körüljáró bűnügyi thriller, mindössze másfél óra, de amit ebben a műsoridőben látunk, az közel kifogástalan. Francis Veber neve a stáblistán bennem valamiért azt a tévképzetet hintette el, hogy ez egy vígjáték, de ilyesmiről egyáltalán nincs szó, okos és jól megírt, nem kiugróan erőszakos vagy látványos zsarumoziról beszélgetünk esetében. Fő ütőkártyája Lino Ventura, aki monolitként uralja a filmet – nem tesz semmi különöset, önmaga stabil formáját hozza végig, de ez bőven elegendő egy ilyen moziban, nincs kérdésem vele kapcsolatban. A mellékszereplők java ismerős lehet a korszak francia mozijaiból, mintha ezekben a zsánerfilmekben ugyanaz a néhány kulcsfigura adta volna egymásnak a kilincset. Az egyetlen nem nyilvánvaló karakter a színen Patrick Dewaere, aki a korai halála miatt elért valamiféle kultstátuszt Franciaországban, de az itteni alakítása nem tűnik kiemelkedőnek vagy igazán érdekesnek – amit azt illeti, nincs is nagyon jól megírva a karakter, ripacskodásra kényszeríti a színészt, aki ráadásul egyáltalán nem szimpatikus jelenség ezzel a jellegzetes pornóbajusszal.
A film sokáig kimondottan korrekt és stabilan kielégítő, de a legjobban mégiscsak a lezárása sikerült: spoiler.
Dacára a zsánerfilmes keretnek, a mozi közölnivalója leugrik a képernyőről: a politikusok felelőssége, avagy inkább felelőtlensége kombinálva az érinthetetlenségükkel tragikus következményekkel járhat, erre mi magunk is emlékezhetünk a 2000-es évek végének eseményeire visszagondolva – egyáltalán nem légből kapott a gondolat, hogy egy színfalak mögött machináló, vagy helytelen gondolatoknak és eszméknek hangot adó politikus kezéhez előbb-utóbb közvetetten, de vér tapadhat. Az már csak eggyel hátrébb lépve fűszeres adalék, hogy mindez a frusztrált aggály és félelem a művészek részéről egy áhított, nyugati típusú demokrácia terméke.

Jó film – nem nyújt kiemelkedőt, de működik, hat, eléri a célját, és remekül prezentálja egy korszak meghatározó kérdéseit, problémáit. Tipikus hetes, a lehető legjobb értelemben.