Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (1969) 76% 16★

Costa-Gavras ikonikus, a maga korában is teljesen egyértelmű, önmagáért beszélő politikai thrillerje máig is nagyon mélyen belemarkol az ember lelkébe. Nehéz nem észrevenni, hogy az itt bemutatott folyamatok, közéleti konfliktusok és hatalmi harcok tulajdonképpen velünk maradtak és a néző vérmérsékletétől, saját nézeteitől függően könnyen összevethetőek akár mindennapjaink vagy közelmúltunk bizonyos eseményeivel is. Pontosan emiatt érdekes sarokpontja a műnek, hogy filmművészeti alkotásként értékelni szinte lehetetlennek is tűnik anélkül, hogy politika- és társadalomtudományi, történelmi okfejtésekre ragadtassuk magunkat – ez természetesen azt is jelenti, hogy aki korunk egyre tipikusabb átlagembereként inkább hátat fordítana az egyre inkább marketing-szempontok szerint alakított, egyre színvonaltalanabb és párhuzamos valóságokat generáló kortárs politikának, az ezt a filmet sem fogja sokáig bírni.

Ami a Z-nek megosztó élt adhat és adott is a maga idejében, az a nyugati társadalmakban játszódó folyamatokra mutatott reflexiója, noha cselekményében a hatvanas évek második felében Görögországban végbemenő események dramatizált feldolgozását adja elő. A mozi így egyszerre a görög demokrácia drámája (noha a film a maga tárgyilagosságában igyekszik minél inkább homályban hagyni, hol is játszódik pontosan), intő jel a nyugati világnak, miként jöhetnek létre bicebóca, roncsolt demokratikus államokban katonai junták, illetve állásfoglalás a baloldaliság, a szociális érzékenység, a pacifizmus mellett – összecsengve az amerikaiak polgárjogi harcaival, a vietnami háború visszhangjaival, a nyugat-európai jobboldali vezetésű államok visszás tevékenységével, a kulturális életet nyomasztó antikommunista boszorkányüldözések élményével.
Természetesnek is tűnik tehát, hogy nem fogadták anno mindenhol jól a művet, sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy bizonyos nézőpontból máig is a XX. századi történelem „egyfajta” értelmezésének tekintik, ami egyesek szemében idejétmúlt, és ugyanolyan lelkes kiszolgálója bizonyos világnézetek és politikai oldalak narratívájának, mint a másik oldalon a nagy költségvetésű hollywoodi John Wayne-mozik.

A filmről a maga tárgyilagosságában mindettől függetlenül nem kell sokat elmondani. Témája miatt elsősorban rendezése és a színészek hosszú sora lehet nekünk érdekes. Előbbi A tökéletes bűntényhez képest letisztultabb, jobban követhető és okosabban használ szellemes fordulatokat, ugyanakkor messze nem tudja megidézni annak a fekete-fehér noir kriminek a maga nagyon kedvelhető, baljós hangulatát.
A színészek egyenesen lenyűgözőek, már az ő elképesztően illusztris névsora is. Perrin, Montand és Trintignant Costa-Gavras visszatérő ütőkártyái, mind a hárman ügyesek is, egyedül talán Perrin nem tud kimozdulni saját maga megszokott karakteréből. Nagyon ügyes Pierre Dux, Renato Salvatori és Marcel Bozzuffi, Irene Papas szereplése mintha jelzésértékű lenne, egymaga is meg tudja testesíteni a teljes görög neurózist – és jó viszontlátni Bernard Fressont és Jean Bouise-t.

A film természetesen ajánlott, ha másért nem, hát sok meghatározó, politikai nézeteit sosem véka alá rejtő filmművész meghatározó alapélményeként – például Oliver Stone számára fontos alapmű. A politika és a hatalom természetéről szóló látleletként remekül működik, ha ez szkeptikussá is tesz minket, pluszban erősek a drámai élei és kriminalisztikai cselekményszála is fogós lehet.