A repüléstől eltiltott levegő ördöge, a motorkísérleteivel felsült sebességmániás és egy roncs autók karosszériáiból műalkotásokat hegesztő, meg nem értett művésznő tengerre szállnak Kongónál, mert úgy hallották, hogy azon a környéken zuhant vízbe egy kincsekkel teli repülőgép…
A két bohém… [tovább]
Kalandorok (1967) 23★
Képek 11
Szereposztás
Kedvencelte 8
Várólistára tette 16
Kiemelt értékelések
Alain Delon filmográfiájának hatvanas évekbeli szakasza szerintem kiemelkedő zenit volt a pályaívet nézve: debütáló, sikerét megalapozó alakításai a valaha volt legerősebb színészi munkái lettek, művészeti szempontból az ekkor készült mozik java kikezdhetetlen, miközben az útkereső akcióknak is szinte mindig jó vége lett: történelmi kalandfilm, amerikai film noir dráma, vígjáték, kincskeresős kalandortörténet – minden volt a porondon, és bár nem mindegyik említett film állta ki az idő próbáját, Delon vitán felül mindenütt a maximumot nyújtotta.
A Kalandorokban is. Pedig ebben a filmben kétségkívül karakterének férfias vonzereje domborodik ki – nem is annyira megint, inkább egyre jobban –, ám ez a vonzerő mintha ezúttal direkt lenne relativizálva. A mozi cselekményébe bekerült egy szerelmi háromszöggel átitatott barátságtörténet, aminek a legnagyobb érdekessége, hogy Delon figurája spoiler, illetve hogy tabudöntögető módon a romantikus élek spoiler. Mindig is érdekesnek találtam, hogy mennyire elegáns és emberi ez a vonulata a történetszövésnek, illetve hogy mennyire ügyesen befolyásolja a szereplők közötti dinamikát, interakciókat a ki nem mondott, szinte meg sem mutatott vonzalom, elutasítottság, sértettség.
Hasonló különlegesség, hogy miközben tengerbe zuhant kincsek után kutató, repülő, autóversenyző, majd a kincset üldöző és megvédő igazi modern kalandorokról szóló sztorit, egzotikus helyszínekkel telített filmet nézünk, maga az akció meglehetősen ritka és csendesen levezényelt alkotóelem. A Kalandorok valójában dráma, nem túl sok, de emlékezetes, izgalmas és látványos, meglepően realista módon kivitelezett konkrét mutatvánnyal és kockázatos jelenettel, ami azonban mégis fenntartja a néző figyelmét. Tehet erről nagyrészt Delon és Ventura, akik között nagyon jó a kémia, láthatóan elbírna a párosuk más jellegű duó alapú filmes szituációt is. Joanna Shimkusra mindketten panaszkodtak a forgatás során, és talán érződik is, hogy Laetitia egy másik szférában van jelen a két férfi életében: a vele készült jelenetek működnek, de maga Shimkus nem tud kilépni az elvarázsolt, naiv, nagyokat nevető és síró szőke nő típuskarakterén, az meg végképp szóba sem jöhet, hogy Delonhoz és Venturához hasonlóan belülről, mélyről építkezve alkosson karaktert. „Szerencséje” a filmnek, hogy Laetitia mintha szándékoltan alapvetően is ilyen karakter akarna lenni: földre szállt, talán nem is teljesen valóságos angyal…
François de Roubaix zenéje úgymond otrombán fülbemászó, de ez mindig is jellemző volt a stílusára – CD-ről hallgatva úgy tűnik, a Kalandorokhoz komponált zenéje hűen tükröző munkafelfogását, de jócskán elmarad például A szamurájban, vagy az Ég veled, barátom!-ban hallható témáitól.
Remek film a Kalandorok! Delon megint egy új, újabb, továbbra is messzemenően jól működő és visszafogott arcát mutatja meg a nézőnek, Ventura partner a prezentációhoz és ugyancsak lubickol a saját szerepében. A filmet gyönyörű helyszíneken forgatták, tulajdonképpen már csak a Fort Boyard néven ismert tengeri erőd látványa miatt is érdemes lehet megnézni.
Mindenképpen ajánlott!
Miközben néztem, fölismertem, hogy én ezt valamikor gyerekkoromban már láttam, és akkor is azon értetlenkedtem, hogy ez a szép, fiatal nő két nagyjából azonos beállítottságú hapsi közül miért épp az öregebbikbe és csúnyábbikba lenne szerelmes??? Ez sehogy se fért a fejembe. És most se!