Második nekifutás (1966) 83% 3★

Melville filmjeinek mélyebb elemzése olyan szinten kifogyhatatlan téma, hogy könyvet is lehetne róla írni, és biztos vagyok benne, hogy franciáéknál már meg is tették ezt, akár többen is. A bűnügyi mozik zsánerszerű világából sosem kimozduló témák, a színészei által prezentált mindig mélyenszántó, mégis nagyon „csendes” jellemábrázolások, hát még Melville rendezői megoldásai, koncepciói és látásmódja együtt nagyon különös filmtörténeti jelentőséget nyernek. Ezek néha nem öregednek szépen (a Zsaru első nézésre számomra egyenesen nevetséges volt, otthonosabban kellett mozognom a hatvanas-hetvenes évek francia filmjeinek világában, hogy működjön, A szamurájban pedig Delon bűvös kisugárzása vesztette el erejét sok modern néző számára), néha azonban a film noir külsőségek patinává alakítják az idők során rájuk telepedet rozsdát – így járt a Második nekifutás is. Kevesen nézegetik ma már, de aki mégis, az kétségkívül szent tehéni státuszba emelt klasszikusnak véli.

Nem járunk egyébként messze az igazságtól, ez a film tényleg közmegegyezéses klasszikus, és valóban szent tehén is, noha Melville itt mintha kicsit túlvállalta volna magát. Gyorsan áttekintve úgy tűnik, ez a leghosszabb filmje, két és fél óra, ami annak fényében beszédes, hogy a Melville-mozik sztorijai jellemzően nem túl nyakatekertek, itt is elsősorban a hangulat felépítése, a színészi munka minél hatásosabb és mélyebb megvillantása a cél, akciószekvenciából nem is kapunk túlságosan sokat. A modern néző számára egyszerre nehezítő és mentő tényező, hogy a Második nekifutás egyrészt fekete-fehér, másrészt viszonylag hagyományos gengszterfilm: nyoma sincs benne a Zsaru technokrata felhangjainak, vagy A vörös kör modernizmusának, itt valóban baltával faragott arcú ballonkabátos-kalapos figurák kerülgetik, néha pofozgatják, lövik agyon egymást. A hangulat és a stílus tehát régimódi, de legalább ismerős. A kérdés az, elviszi-e ezt a két és fél órát a hátán Melville itt még határozottan konzervatívabb filmnyelve, a színészi munka és a hangulat.
Kibúvó válaszom az, hogy ez ma már ízlésfüggő: Lino Ventura, Paul Meurisse, Michel Constantin, Raymond Pellegrin, Marcel Bozzuffi és társaik rendkívül mód elemükben vannak, de régi idők régi típusú hősei ők – Meurisse erkölcsileg és hatalmilag mindenki felett álló zsarukaraktere abszolút áthallásos Melville hasonszőrű figuráival, de neki áll talán a legjobban ez a jellegzetes típusfigura. Ventura, mint joviális antihős talán a korabeli francia film egyik legnagyobb ikonja lehetne ma is, ha férfiideálként csúnyán szólva nem ment volna ki a divatból – ugyanakkor a szerepformálása rendkívül meggyőző, varázslatos. Constantin egy ideje afféle kedvencem, remek karakter, az elsőre feltűnőnél sokkal több potenciális árnyalattal, kár is, hogy őt Melville itt nem használja ki teljes mértékben.
Ezeken a zseniális, bizonyos szempontból kortalan, bizonyos szempontból abszolút vintage színészi villanásokon túl azonban a Második nekifutás szerintem nem kínál nekünk sokat. Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de mintha hiányozna belőle Melville egykor kinevetett merészsége, amitől oly nehezen érthető volt a Zsaru, hiányzott belőle A szamuráj hallgatagságában is nagyon beszédes stílusa – jobban végiggondolva, sokkal kevésbé volt Melville-i az élmény, mint vártam volna, és ez nem hozzáadott, hanem abszolút elvett az élményből. Pedig a film atmoszférája minden kétséget kizárólag működik…

Nem kérdés, hogy erős, filmművészeti és zsánermozis szempontból is jó film a Második nekifutás, de semmi esetre sem Melville munkásságának csúcsa – ugyanakkor joggal hivatkozik rá mindenki, aki Scorsese-hez hasonlóan egyfajta noir esszenciát szeretne belőle kinyerni. Mivel minden ízlés kérdése, el tudom képelni, hogy sokak szemében éppen ez fogja például A szamuráj fölébe emelni ezt a mozit, nálam azonban ez a hatásmechanizmus éppen fordítva sült el. Mindezzel együtt természetesen nem kikerülhető filmalkotás!