Egy profi bérgyilkost egy szerencsétlen utazó ügynökkel hozza össze a sors. A bérgyilkos hiába szeretné végezni a dolgát, folyton a szuicid hajlamú ügynök lelkével kell foglalkoznia.
A bajkeverő (1973) 6★
Képek 2
Szereplők
Várólistára tette 7
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Nekem csak az első 15-20 percben vált világossá, hogy ez a film az amerikai Haver, haver eredetije: nyolc évvel a francia verzió után az amerikaiak is feldolgozták ugyanazt a színművet (ha jól értem a sztori evolúcióját), ami egyúttal annyira egyértelműen építkezik az előző filmverzióból is, hogy azt nem lehet már mai szemmel nem remake-elésnek nevezni. Azonban Matthau és Lemmon kettőse ide vagy oda, a Haver, haver azért nem lett annyira izmos mozi…
Abban a tekintetben A bajkeverő sem izmos, hogy érezzük, ennek a történetnek vannak bizonyos korlátjai, amiket a filmkészítők nem tudnak átlépni. Kamaradrámáról/komédiáról beszélgetünk esetében, ami a cselekménye során időről időre ledobja magáról a kamara jelleget, ezzel akaratlanul is zavarba hozva a nézőt. Humorról olyan nagyon ebben az esetben már nem beszélhetünk, nem a nyilvánvaló tartalom, egy-egy geg fogja aláhúzni azt a bizonyos fekete humor címkét, hanem az egész cselekmény abszurditása, meg Pignon viselkedése és viszonya egyrészt a világhoz, másrészt Milan úrhoz.
Akinek ismerős a Pignon név, nem jár rossz nyomon: Pignon úr visszatérő karakter a francia filmben, az elmúlt hatvan évben megannyi csetlő-botló, ostobán vagy nevetségesen viselkedő, az élettel folytatott küzdelmét egy ponton feladó pojácát hívtak Pignonnak, ám ezen filmek közös sajátja, hogy a Pignonok mindig győznek, végül magukhoz idomítják az őket ferde szemmel (le)-néző meghatározó, erős, karakán, kissé valótlan, de a néző számára vonzón – legalább valamiben – tökéletes figurákat.
A film tehát néhány kevésbé jelentős apróságot nem számítva tulajdonképpen ugyanaz, mint a Haver, haver, a következő érdekes vetület innentől az, hogyan viszonyul a Lemmon-Matthau duóhoz Ventura és Brel. Az erős figura, Lino Ventura nem okoz csalódást – pontosabban annyiban nem, hogy a vászonról mindig leugró tekintélye és régimódi, mégis működőképes férfiassága uralja az egész filmet, bár Ralf Milan szerepében sajnos meglepően dologtalannak tűnik. Ilyen téren a Matthau egész lényéből áradó komikus vonások talán kicsit jobban felszínen tartják a karaktert.
Jacques Brel viszont óriási meglepetés volt számomra, mivel egyáltalán nem tettem volna rá nagy tétben, hogy a fickó tud színészkedni – mégis azt mondom, ahhoz képest, micsoda ikon lehetett ő a hetvenes évek elején, valóban átlényegülve, karakteridegen módon ad elő egy esetlen jellemet, sőt, saját csúnyaságát (ami a franciáknál szerintem mindig is inkább kimeríthető érték, mintsem szégyellnivaló volt) is beleforgatta Pignon megjelenítésébe. Aki itt ránéz Brelre, az nem egy sikerei csúcsán járó sanzonénekes sztárt lát, hanem egy igazi Pignon-t. Le a kalappal előtte!
Hogy igazságos legyen az értékelés, ugyanazt a pontszámot adom erre a filmre, mint a Haver, haverre, és feljegyzem magamnak, hogy Jacques Brellel még foglalkozni kell.
