Nehézfiúk (1965) 75% 2★

Az ilyen filmek mindig elgondolkodtatnak, hova is tűntek el a mozis kínálatból az igazi pasimozik, a férfi barátságokról szóló darabok: mikor jött el a pillanat, amikor bármi és minden érdekesebbé és értékesebbé vált két (vagy több) harmincas-negyvenes fickó közötti érzelmi kötődésnél, nem számítva persze a háborús történetekben nagyon kézre eső klasszikus értelemben vett bajtársiasságot. Ha ebbe a kalapba belevesszük a nyolcvanas-kilencvenes évek, általában zsaruközpontú buddy movie-jait, akkor még világosabban látszik, hogy nagyjából az ezredforduló óta szenvedünk hiányt az efféle alkotásokból.

Robert Enrico-t muszáj volt most már felvennem a kedvenc művészeim közé: bámulatosan jó érzékkel dirigálta végig a filmet, látványosan megelőlegezve már a Kalandorokat is, aminek ugyanígy a férfi barátság volt a legfontosabb témája, és ami az ittenihez hasonló módon szintén képes volt bimbózó szerelmi kapcsolatokat háttérbe tolni ezen baráti kötelékek fejlesztéséhez képest.
A Nehézfiúk egy rendkívül eredeti, látszólag nehéz és nehezen megfilmesíthető ötlet tökéletes kidolgozása, igazi pasimozi rengeteg potenciális érzelmi csúcsponttal, drámai vetülettel és feszültségforrással. Jutalomjáték a színészek számára, közülük Bourvil többedjére bizonyítja, hogy hiba volna elkönyvelni mezei komikusnak, Ventura pedig egy saját magára tökéletesen jellemző szerepformálással képes volt nem ellopni a show-t a többiek elől – megtehette volna, de a láthatóan szerényebben teljesítő Jean-Claude Rolland-t például nem elnyomta, hanem inkább felhúzta.
A film gyönyörű francia erdősségekben forgott, tele van bevállalós jelenetekkel, amikben a színészek szinte bizonyosan az életüket kockáztatták, egyúttal kiérződik belőle a hatvanas évek francia filmjének és életérzésének minden tipikus, vonzó vetülete. Színészközpontú mozi, a karakterek viselkedése és funkciója pedig A piszkos tizenkettőben látható dinamika szerint fejlődik ki. Mindez annyira szép és ideális így együtt, hogy a műsoridő nyugodtan elbírna még legalább fél órát, és szívesen nézné még az ember Michel Constantint, Marie Dubois-t és Paul Crauchet-t is.
François de Roubaix zenéje hatásos, de minimalista, inkább arculata, mintsem egyéni stílusa van.

Abszolút ajánlott darab a korszakból, rendkívül meg voltam vele elégedve!