Az amerikai szesztilalom idején rumcsempészek az amerikai felségvizekre érve a tengerbe süllyesztik az italosládákat, hogy a parti őrség a vizsgálatkor ne találjon semmit. Ezt a szakaszt hívják Rum bulvárnak. Cornelius hajóját elsüllyeszti a parti őrség naszádja. Ügyeskedéssel és veszélyes… [tovább]
Várólistára tette 2
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Annak ellenére nem nagy csalódás, hogy Bardot, Ventura, Enrico és de Roubaix neve együtt egy stáblistán azért sejtethetne nagy dolgokat is… Mégis mintha előre megéreztem volna, hogy a Rum bulvár valahol törvényszerűen nem lehet jó: szinte elég volt csak elolvasni a Snittre is feltöltött leírást – ha ez a film jó, ezzel a történnel nyilvánvalóan rég klasszikussá kellett volna válnia. Hogy a Snitten még senki sem jelölte megnézett moziként, sajnos beszédes…
Dacára az álomszerű történetnek és a cselekménynek otthont adó helyszínnek, kornak és miliőnek, ez a film bizony nem állt végül össze, sőt, unalomba és sok esetben nevetségességbe fulladt. Pedig megvannak a maga nagy, már-már ikonikusnak tűnő pillanatai, érezzük, hogy a rendező a nyilvánvaló felszín alatt talált egy összetettebb, mélyre rétegzett személyes, drámai vonulatot, sőt, a Bardot karakterét képbe hozó némafilm leforgatásával talán még reflektálni is akart a filmtörténelemre, összemosva azt a mozi saját jelenével, az ordító húszas évekkel…
De ez mind-mind benne maradt az alkotók fejében. Hiába dolgoztak hárman is a forgatókönyvön, nem tudták kellőképpen feszesre húzni a történetet, számos alkalommal érezhetjük úgy, hogy külön-külön jól vagy éppen pocsékul sikerült jeleneteket hánytak egymásra akár véletlenszerű sorrendben haladva – emiatt azonban sem a romantikus, sem a kalandfilmes, sem a drámai, sem az érzelgős vonulat nem teljesedik igazán ki. Nem tudnám megmondani, mi is pontosan a Rum bulvár, hisz klasszikus értelemben vett kalandfilmnek kevéske, néha nevetséges, mintha csak önmaga paródiája, vagy egy korabeli olasz vígjáték akarna lenni (főleg amikor feltűnnek a színen az angolok, ott bizony nagyon leszalad a redőny!). Ventura és Bardot között nagyon látványosan nem működik a kémia, egyik karakterről sem gondolja komolyan az ember egy percig sem, hogy lát valamit a másikban, főleg azután, hogy a film első felében feltűnik a színen Cathy Rosier (aki ráadásul teljesen autentikus jelenség is ebben a karibi közegben) és a kapitány rá is mozdul – Rosier az a karakter, az a jelenség, aki egy gyűrött arcú rumcsempész érdeklődését felkelti, nem Bardot! Egyébként a két főszereplő állítólag nem is jött ki jól a forgatáson, és Ventura rajongó évődése körülbelül tényleg akkor a leghitelesebb, mikor a fináléban spoiler.
A film ráadásul többször is tesz utalásokat arra, hogy nemcsak a nyilvánvaló cselekmény, hanem saját arculatának, művészeti kivitelezésének szintjén is ki akar fejezni valamiféle nosztalgikus elvágyódást a húszas évekbe – nem is véletlenül került rá a cuccra a slapstick címke az IMDB-s adatlapon, csakhogy ez a kicsengés megint csak értelem és kiteljesedés nélkül marad. Nem tudjuk meg, Enricót tényleg érdekelt-e a húszas évek filmvilága.
Hogy tetézzük a kétarcúságot, de Roubaix – aki amúgy is mindig végletek között csapongott karrierje során – nagyon vékonyka zenét szerzett a Rum bulvárhoz, néhány jobban sikerült jellegzetes hangzást nem számítva egyetlen dallamot sem tudnék eldúdolni a filmből. Ez azért nem bíztató attól a zeneszerzőtől, aki a Kalandorok, meg az Ég veled, barátom! örökre fülbe tapadó témáit komponálta!
Írjuk azonban a film javára, hogy Ventura szokása szerint nem végez benne félmunkát, előtte most is le a kalappal. Bardot-t a korabeli kritika dicsérte, de szerintem tud ő ennél többet és jobbat is. Ezek fényében a Ventura-rajongóknak illik látni egyszer a Rum bulvárt, de nagy elvárásokkal azért ők se üljenek le elé.
