A pofon (1974) 40% 2★

Nem tudtam, hogy Claude Pinoteau rendezte a Házibulit, de a film végére érve már sejtettem… Jelezném is minden Sophie Marceau-rajongónak, ez a film nekik való, mivel nyilvánvaló előérzete és főpróbája már a Házibulinak, ugyanolyan tárháza a nagy tinédzser-érzéseknek és a szolid családi drámáknak, de még kevésbé kiérlelt formában.

Ez azonban nem csökkenti az értékét: újfajta egzisztencialista dráma ez, amiben az egykori ’68-asok és algériai/indokínai veteránok (értsük most ide a komplett francia társadalmat) már apaként és anyaként egészen másfajta kérdésekkel és konfliktusokkal néznek szembe. Féltik az ifjúságot, talán értik, de mégis ferde szemmel nézik, nem is igazán biztosak abban, mit szabad és mit nem ebben az új, csapongó, felszínes, ijesztően szabad világban. A film elsősorban is egy apa-lánya kapcsolatdinamika meséje, és tulajdonképpen ezzel nyer nagyot – hiába kiforratlan, hiába darabosan tudja még csak átadni ugyanazt az élményt, amiről a Házibuli majd szól, de Adjani és Ventura, mint lázadozó, útkereső kislány és szigorú, a felszín alatt mégis bizonytalan apa egyenesen telitalálat!
Túlzás nélkül az ő kettősük viszi a hátán a filmet, olyannyira, hogy Adjani tökéletesen behelyettesíthető lenne Marceu-val és fordítva. Ez az egyszerre ártatlan, egyszerre vad és szabad fiatal lány karakter érezhetően mélyen érdekelte Pinoteau-t, de véletlenül sem rossz értelemben. Ráadásként Adjani ebben a fiatal és üde formájában lenyűgöző jelenléttel bír a vásznon, ural minden egyes képkockát, amin jelen van, egyetlen figura tudja csak elorozni előle a néző figyelmét: Ventura!
Ő pedig ugyancsak zseni, mert akcióhős előélet ide vagy oda, tökéletes apafigura – amúgy őszintén, nem ez volt egész élete, karrierje során? Annyira hiteles és átélhető Isabelle apjaként, hogy az már önmagában behúzza a nézőt, ehhez a családi „idillhez” pedig alig-alig tud hozzátenni a többi szereplő. Nem is hiányoznak, ha másfél órán át csak ezt a két figurát néznénk egymás körül forogva a vásznon, az is maximálisan kielégítő lenne.
Abban viszont nem vagyok biztos, hogy A pofon vígjáték-e… Ami azt illeti, szerintem nem az, avagy csak annyiban, mint a Házibuli. Vannak komikus élei, néha lehet rajta nevetgélni, de sokkal inkább egy nagy életérzés-mozi. Így tehát, aki vígjátékként nézné, az törvényszerűen kicsit csalódni fog benne.

Házibuli-rajongók, ide gyűljetek!