Montparnasse 19 (1958) 78% 6★

Kezd egyre jobban zavarni, hogy Gérard Philipe egy fehér folt a számomra: az életemben először tavaly megnézett, akkor is elsősorban jazz-moziként értékelt Veszedelmes viszonyokat nem számítva semmilyen információm, élményem, benyomásom nem volt a fickóról, pedig szigorúan életrajzi adatok alapján az ötvenes évek egyik legnagyobb filmes ikonja lehet ő – és hát hiába vonzó, sármos fiatalember, generációkon át pusztán ettől még nem lesznek legendák a fiatalon elhalt művészek.

Amit anno a Veszedelmes viszonyok nem adott nekem meg, azt a Montparnasse 19 végre igen: megérintett a Philipe jelenség. Érteni, sejteni vélem, miben is rejlik a nagysága, miféle aurából is dolgozik, miért is szereti annyira a kamera. Gérard Philipe mintha egy híd lenne az ifjú Gabin és Delon között – a tekintetében ott vannak azok az energiák, amik annyira vonzóvá és izgalmassá tudják tenni a francia és az olasz férfiakat, ráadásul olyan természetességgel formálja a belőle áradó kisugárzást, mint kevesen. Philipe a romantikus, régimódi melankólia (Gabin) és az újfajta, Amerikában éppen az ötvenes években berobbanó feminin férfiideál (Brando, Dean, Montgomery Clift) metszéspontjába esik, sőt, a Snittre is feltöltött portréfotója alapján mintha még a nyolcvanas évek popkultúrájára is rányomta volna a bélyegét. Ez persze csak külsőség, de az itt általa prezentált szenvedő művész karakter annyira hiteles és igaz minden pillanatában, hogy ha odatennénk a fotóját az igazi Amedeo Modiglianié mellé, a nem létező hasonlóság ellenére is átéreznénk a két lény azonos rezgését – annak ellenére is, hogy a Montparnasse 19 velejében tényleg Modiglianiról szól, de nem kíván dokumentarista, a valósághoz mindenáron ragaszkodó, azt mégis kényszerűen meghajlító film lenni. Film akar lenni, vállalva és tudva, hogy a játékfilm nem dokumentumfilm…
Itt már muszáj Jacques Beckerre irányítani a reflektorfényt: igaz, hogy ez a meg nem értett zseni, ez a saját korában el nem ismert, fel nem fedezett, majd a halála pillanatában egyből kizsákmányolt művész hálás és magától értetődő filmtémát kínál (néhány jó ötlet és egy klassz forgatókönyv birtokában bármit ki lehet belőle hozni egy olyan színésszel, mint Philipe), de azért ebből úgy összerakni két órát fekete-fehérben, ízig-vérig az ötvenes évek sztenderdjei szerint, hogy az elmúlt hetven év elteltével is nézhető, érdekes, elragadó legyen – na, az teljesítmény! Nyilván ehhez kellett a célszerű és nagyon jól érthető erkölcsi problémákat feldolgozó forgatókönyv is, és tényleg, Modigliani élete és személyisége azért ennél bizonyosan összetettebb volt, de hát mint utaltam rá és utal rá a film is rögtön az elején, ez nem egy dokumentarista megközelítése a témának.
Van azonban a filmben egy másik fehér foltom: Anouk Aimée. Őt sem először látom, de szemben Philipe-pel, a nyilvánvaló esztétikai értékén kívül sokkal többet nem fedeztem fel benne.
A film egyik érdekes, szerintem végül is tudatosan kihagyott ziccere az átütő korkép bemutatásának szinte teljes hiánya – nos, a mozit nézve nem igazán mondtam volna meg, hogy az 1910-es évek végén járunk, és hiányolom is a koncepcióból ezt az összetevőt. De ennyi baj legyen…

Szép, ügyesen felépített, jól előadott film – csakis ajánlani tudom!