Les galets d'Étretat (1972) 60% 1★

A hatvanas évek diadalmenete után Maurice Ronet karrierje valahogy mintha tényleg orra bukott volna a hetvenes években: a Les galets d'Étretat-hoz hasonló, látszólag maguk után semmiféle nyomot nem hagyó, semmiféle kritikai elismertséggel nem rendelkező filmek szinte meghatározzák a filmográfiája ezen szakaszát, amikor pedig az Egy gazember halálában Delon újra maga mellé vette, néhányperces mellékszerelővé degradálódott, miközben korábban többször is képes volt felnőni az ikon szintjére, egyenrangú partnerévé válni egy-egy moziban. Lehet ebben valamiféle öngerjesztő hatás is – speciel a Les galets d'Étretat (legyen innentől a cím csak Étretat, egyébként egy bizonyos francia tengerparti falucskáról van szó) egyáltalán nem tűnik bukásra ítélt produkciónak.

Pontosabban próbálok nem hinni az orosz forrásból származó, de egyébként teljesen francia nyelvű, VHS-minőségű kópia külsőségeinek. A film maga veszélyes – nem hiszem, hogy manapság bárki merne mozit forgatni egy nemi erőszakból szárba szökkenő bosszúból kipattanó szerelemről, pontosabban ennek lehetőségéről és drámájáról. Nagyot változott a világ a hetvenes évek óta, a szexuális szabadságot szexuális frusztráció váltotta fel, egy ilyen témát boncolgató alkotás pedig tömegekből váltana ma ki rossz érzéseket.
Mégsem tartom helyesnek elvenni a bizalmat az Étretat-tól, ne azt nézzük, mit mond el, milyen ellentmondásos lélektani utazást, inkább ennek hitelességén gondolkodjunk el.
A prezentáció a korabeli Ronet-mozik sokadik indulójaként már nem is lep meg: a film nem kiugróan szép vagy esztétikus, a színészi játék halálosan precíz, akárcsak egy vérprofin összerakott színmű. Senki sem „hal meg” a kamera előtt, de belekötni se tudnék egyetlen alakításba sem, hacsak nem Virna Lisi hidegségébe, noha egész karakterében van valami skandinávos, hűvös érzéketlenség – a világért meg nem mondanám róla, hogy olasz. Ronet abból a szempontból jó helyen van, hogy a mozi elején vigyorogva erőszakoló és a végén lelkileg meggyötört hősszerelmesként is egyaránt el- és befogadható, átélhető a jelenléte. Ahogy írtam már máshol, saját kora Jude Law-jaként szélsőségesen sötét és világos karaktereket is remekül tudott prezentálni, mint itt látszik, akár egyetlen szerepen belül is.
A film zenéje kétarcú: a komponált aláfestő zenék meglepően jók, ügyesen támogatják a cselekményt, szinte narrálják az eseményeket, de Aznavour betétdala és szinte minden énekes-vokális betét úgy csapnivaló, ahogy van.

Mai szemmel már egyszerre provokatív és buta, primitív szeretve-gyűlölni/gyűlölve-szeretni történet az Étretat, óvatosan, de merem ajánlani, de egyáltalán nem fontos vagy kiemelkedő darabja a korszaknak.