Visszafordíthatatlan (2002) 76% 74★

Az egyik legemlékezetesebb és egyben legborzalmasabb filmélményem.
A francia filmekről és általában a franciákról nem vagyok túl jó véleménnyel – de mindig nagyon igyekszem az előítéleteimet monitorozni és a legtöbbször adni egy lehetőséget a bemutatkozásra, illetve bejárást az aktuális/új, épp az életembe/látóterembe betoppanó bárminek, ami francia.
Ezt a filmet én minden felnőtt ember figyelmébe ajánlom, legalább egyszer az életben. Mert minden részlete megdöbbentő és figyelemre méltó. Nemcsak Monica Belucci talán egyetlen, értelmes szereplése látható ebben a filmben, de Vincent Cassel élete egyik legjobb alakítása.
A mozi feszes, a képei rendre zavarba hozzák az embert, jelenetei pedig gyomortájékon vagy undort vagy zsigeri félelmet váltanak ki, annak ellenére, hogy semmilyen öncélú epizódja nincs. Csak történetet mesél és drámát, feszültséget teremt.
Én nem is bocsátkoznék messzemenő leírásba, ami a dícséretét illeti; erről a filmről inkább hallgatni kellene, a tartalmát tekintve, pont ezért kellene megnézni mindenkinek…
Mert az tuti, ha nagy dumások vagyunk is, ez majd szépen befogja a szánkat, egy jóidőre.
Felnőtt fejjel is rettegek az újranézésétől, de a tökéletessége okán ezt mégis kötelezőnek érzem.
Rettenetesen ambivalens film: majdnem tökéletes filmes szempontból, ha pedig a tartalmán filozofálunk… nos, garantáltan lehoz az életről.

„Az idő mindent elpusztít.”, mert visszafordíthatatlan.

Most láttam harmadjára Gaspar Noé kultikus botrányfilmjét, ami még mindig könyörtelenül passzíroz bele a betonba lelkileg. Kétségtelen, hogy eleinte a szédítő kameramozgásokban, és a túlkapott explicitásban hajlamos öncélúságot közvetíteni, de az összképből mégis sugárzik a természetesség, az életszagúság, a közvetlenség. Átitatva a realitás sátáni poklával, ami váratlanul képes az ember legharmonikusabb, legboldogabb pillanataiba felfoghatatlan erővel belecsapni. A vágatlan alagsori történést míg élek nem fogom elfelejteni. Önmagában is a filmtörténelem egyik (hanem a) legkegyetlenebb jelenetsora, viszont az idézőjeles epilógus (ami kronológiailag ezúttal korábban zajlott) még egy plusz kést döf át az ember lelkén.
A fordított dramaturgiai szerkezet profin illeszkedik a mű címéhez, a kívül-belül színes-sötét hangulatkontrasztok fajsúlyosak, az alakítások megdöbbentően naturálisak.
Mai napig érthetően megosztó mozi, de igazság szerint, aki edzett idegrendszerrel rendelkezik, végignézi és ha átjön neki, ha nem, garantáltan egy életre beleég az emlékezetébe.

Már jó régen volt, hogy megnéztem, így nem is értékelném csillaggal, vagy bővebben szöveggel. Amire viszont emlékszem, hogy elég súlyos volt.
A barátnőm, akivel néztem, csak annyit fűzött hozzá, hogy ez tényleg visszafordíthatatlan, mert sosem kapja vissza azt a 1,5 órát az életéből, amit a film elvett tőle. :D
Én utólag nem bánom, hogy megnéztem, de soha többet! Elég volt egyszer.

Évekig formáltam ezt az értékelést, és nem voltam benne biztos, hogy a szöveges része készen lesz-e valaha is. Azért adtam rá tíz pontot, mert ha egy film több, mint tíz évvel a megnézése után is az ember elevenébe vág, amikor felidézi, akkor az nem lehetett piti. Persze a maga nemében csak. Mert durva. Iszonyú durva. Megszokhatatlanul durva. Igen, felzaklató, és igen, aluljáróra az ember utána a büdös életben nem tekint ugyanúgy. A történet vonalvezetésére azóta sem találtam példát, kivéve a Mementót. Attól tartok, kvázi rétegfilm, mert ezt nem fogja tudni mindenki befogadni, még végignézni se. Amiért nem is kárhoztatnék senkit. Belecsaptak a pokol azon bugyrába, amelyikről igyekszünk tudomást nem venni. Szóval a tíz pont ennek szól, ennek a hatásnak, annak, hogy tényleg emlékeztetni kell magunkat közben, utána, hogy ez csak egy film. Csak film. Ugye!?

Az ember nézi, és közben mentrázza magának, hogy „de ez csak egy film! Ez csak egy film!”
Ami igaz, bár az teszi végtelenül nyomasztóvá, hogy ilyesmik a valóságban is nap mint nap előfordulnak…

Minek néztem ezt végig?Baromi unalmas volt.NAGYON! spoiler

Noé egy zseni. Durván és nyersen tolja az arcba mondanivalóját. Visszafelé haladunk a jelenetekkel, már ami az időbeni sorrendet illeti. Okozat és ok. Talán a filmtörténelem legbrutálisabb nemi erőszak jelenetét sikerült itt bemutatni, ha jól emlékszem 1 snittel, 10 percben.
Durva.

Megbánni nem bántam meg, hogy megnéztem, de ennél sokkal, de sokkal jobbat is tudnak a franciák. És nekem kifejezetten nem tetszett az időben visszafelé haladás.

Ez a film az az eset, mikor egy (szerintem) zseniális alapötlet kirajzol egy tükörsima utat, de a művészi túlkapások miatt gyorsan hepe-hupássá válik. A szédítő kamerakezelés az elején egy dolog, engem sokkal jobban zavart, hogy az, ami egy jól kivitelezett művészi eszköz is lehetett volna, azt rendre elnyújtotta a rendező olyannyira, hogy az már inkább fárasztóvá, sőt hatásvadásszá vált, gondolok itt például a céltalan diskurzusra a metrón vagy A spoilerre az aluljáróban. Pedig nem rossz, a hatása és ereje bőven megvan, az időben visszafelé haladás bejövős, a karakterek a maguk módján érdekesek, de az említett elgondolás nem volt épp a legjobb.

Így csak 6.

Hm… Ez a film egyetlen egy jelenetével sokkolt, ezt pedig gondoljuk, hogy melyik. Tudjuk is. Számomra a legnagyobb probléma, hogy – bizonyosan meg leszek kövezve –, én nem hittem el Monicának, hogy kiszakadva egy pornóforgatásból, most valóban azt akarja a vászonra hazudni, hogy őt megerőszakolják. Nekem mű volt, olyan mű, mint egy pornó, az álerőszakos fajtából.
Az, hogy az időben visszafelé halad a film, ad egy csavart neki, de inkább csak rákényszerít, hogy figyelj rá és ne aludj el, mert amúgy nem nagyon tudja lekötni az ember figyelmét, legalábbis az enyémet semmiképp.
Új – sokkoló – filminnováció. De nem több.