A megcsalt és egy Austin kivételével mindenéből kiforgatott milliomos nő elhatározza, hogy beleveti magát a nagybetűs életbe. Mindegy éjszaka van-e, vagy nappal, amerre jár, mindenkit magába bolondít. Már egész férfifalka üldözi, mikor hirtelen úgy dönt, odaadja magát egy beatzenésznek, aki… [tovább]
A skarlátruhás nő (1969) 2★
Szereplők
| Monica Vitti | Eva |
|---|---|
| Maurice Ronet | François |
| Robert Hossein | Julien |
| Claudio Brook | John Bert |
Rendező
Forgatókönyvíró
Operatőr
Zeneszerző
Gyártó
Les Films de l'Epée
Les Films de la Boétie
Produzioni Europee Associate
Várólistára tette 3
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Körbelengi ezt a filmet egy picike kis lesajnáló attitűd: sokaknak láthatóan nehezére esik feldolgozni, hogy Monica Vitti az Antonionival való termékeny együttműködése után efféle pénzt fialó laza komédiákra adta a fejét, amik közül azonban éppen ez sajnálatos módon a tinglitangli komolytalanság kategóriájába esett, nem pedig az olyan kiérleltebb, összetettebb, több bájjal dolgozó filmek sorába, mint amiket például Audrey Hepburn szállított a közönségnek.
Azonban tinglitangli ide vagy oda, ennek a filmnek igenis van bája, annak ellenére is, hogy egy remake kétségkívül máshogy ábrázolná a valóságra ráébredő, azon kesergő, majd a fejét bosszúra adó milliomosnő karakterét. Vittinek azonban jól áll ez a vívódó „butuskaság”, „fruskaság”, sőt, ezek mintha egész életében meghatározták volna jelenlétét a kamera előtt: végtelenül szerethető, vonzó, az egyszerű szexuális csáberőn túllépő figura ő, és erre egyaránt lehet építeni komoly egzisztencialista művészfilmekben és blődségeknek minősített komédiákban is.
A skarlátruhás nő egyetlen titka tulajdonképpen az, hogy ne vegyük komolyan, és akkor igenis tud gyönyörködtetni például a színészi játékkal – kisujjból kirázott, de attól még releváns és a felsorakozó művészek által felvillantott képességeknek megfelelő színészi játékkal. Különösen Vitti esetében ez néha már önreflektívnek is hat, nem egy megmozdulása, gesztusa mintha paródiája lenne az évtized eleji alakításainak, bár ez lehet csak képzelgés részemről. Ronet szokásához híven úgy alakít különösebben nem kidolgozott, de potenciális érdekes karaktert, hogy saját maga természetes jelenlétét teszi bele elsősorban – és ezzel nyer, a filmben feltűnő összes férfialak közül messze ő a legjoviálisabb, legfigyelemreméltóbb, és ez így helyes a dramaturgia szempontjából.
Különösen tetszett Michel Colombier zenéje: sokáig nem tudtam mire vélni az összevisszaságát, túltolt teatralitását, de a film egészéhez végül nagyon is illett.
Komolytalan, különösebb célok nélkül, de igényesen szórakoztatni akaró film A skarlátruhás nő. Semmiképp se nyúljunk hozzá túl nagy elvárásokkal, csak állítsuk magunkat „régimódi filmélvező” üzemmódba, és át fog ez jönni…
Vitti rajongóinak kötelező, hacsak nem vallják elkötelezetten, hogy a színésznő Antonioni kezei között vált igazán azzá, amit ők szeretnek benne.
