La Dénonciation (1962) 90% 1★

Két évvel a Ragyogó napfény után és egy évvel a Lidércfény előtt Maurice Ronet ereje teljében brillírozik Jacques Doniol-Valcroze szerzői filmjében: a semmiféle magyar vonatkozással nem bíró, az angolban kissé esetlen, de találó módon The Immoral Momentként fordított La Dénonciation kiváló reprezentánsa a hatvanas évek francia filmjének. Művészi ambíciókkal felvértezett, bátor, sokszor elvont, néha nagyon egyenes noir dráma, ami flörtöl a néző erkölcsi meggyőződéseivel, továbbá remekül reflektál a háború utáni Franciaország közéleti zűrzavaraira, a magába roskadó gyarmattartó nagyhatalom társadalmi problémáira.

A film szépsége bizonyos értelemben önmagáért beszél. Ahogy egy IMDB-s értékelő felhívja rá a figyelmet, a fekete-fehér kivitelezés immáron inkább esztétikai állásfoglalás esetében, miként a régi és új látásmódok keveredése is: a film sokszor külső narrációt alkalmaz, ami azonban érezhetően „leugrik” a cselekményről, sokszor meg a film a filmben trükkel próbál minket megbolondítani, betekintést nyújtva a főhős emlékeibe, lelkébe, lelkiismereti vívódásaiba.
Esztétikai értékein túl természetesen színészközpontú moziról beszélünk, így ezúttal teljesen legálisan méltathatom kicsit Maurice Ronet-t. Alkatilag tökéletes a szerepre, csúnyán szólva, látszólag nincs vele sok tennivalója, mégis érezzük, mennyire megy neki ez a belső vívódás, ez a szorongás, ez a mélyre rejtett, eltitkolt, a néző számára mégis egyértelmű mellüregi görcs – sokban emlékeztet a folyton szenvedő és magába zárkózó Trintignant-ra, ami azt illeti, kettőjükön kívül mást el sem tudnék képzelni ebben a karakterben. Sacha Pitoëff lehetne a másik sarokpont, bár elsősorban is mint emlékezetes karakter – az általa játszott nyomozó láttán Melville is megnyalna mind a tíz ujját!
A cselekmény szempontjából Jacques Doniol-Valcroze víziója megközelítőleg tökéletes és ikonikus: menő, sikeres, jó reputációjú filmproducer lesz egy night clubban történt gyilkossági ügy elsőszámú szemtanúja, majd szép lassan felsejlik egy második világháborús trauma. Magyarországról nézve ez egyáltalán nem egyértelmű és magától értetődő, de Franciaország a háború után elképesztő iramban lépdelt előre a fejlődés, a jövő, a ma fogyasztói társadalomként ismert világ felé, miközben az átlagemberekben ott emésztődtek a barbár és kegyetlen, tabukat nem ismerő háború traumái. Az ellentétpárok elevenek, átmozgatják a modern nézőt is – ámbár innen nézve kár, hogy a film fekete-fehér, mert hiába szép, tompítja ezt a bizonyos erőteljes disszonanciát múlt és jelen, elszámolatlan történelmi idők és hedonista, jól szituált modernizmus között.
A műsoridő kétségkívül sok, ennyi bizony nincs a történetben, de a vizuális stílus és megjelenés kétségkívül alkalmas arra, hogy gyönyörködjünk benne, a mozi minden kockája annyira francia és annyira kora-hatvanas évek, hogy az felér már egy stílusgyakorlattal is. Maurice Ronet pedig, mint írtam, élete egyik legjét teszi le az asztalra!

Kiváló film, egyetemi pincevetítések tökéletes alanya lehetett és lehetne ma is, bár minden jel arra utal, hogy idehaza nem tudott hírnévre vagy megbecsülésre szert tenni. Szerencsére könnyen elérhető belőle jó minőségű kópia. Ajánlom is a klasszikus francia film és a remek színészi alakítások híveinek!