A harmincéves, jóképű Alain Leroy súlyos lehangoltsággal küzd. Amerikában élő felesége alkoholizmusa miatt befizette elvonókúrára egy drága magánklinikába, s olykor „ellenőröket” is küld a távolból. A kezelés végén Alain megpróbál régi barátaival újra kapcsolatot teremteni, de úgy érzi,… [tovább]
Kedvencelte 2
Várólistára tette 12
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Nem teljesen mindennapi élmény Maurice Ronet-t szenvedő, a nőktől és a társas kapcsolatoktól elvágott megtört férfiként viszontlátni a vásznon – de a francia életfelfogásnak van egy efféle szépsége, a csúfság néha előny, a szépség néha hátrány esetükben, és akkor egyből világos, mitől is olyan szép a groteszkség mellett például Serge Gainsbourg és Jane Birkin kapcsolata.
Na de mégis, ha már a Lidércfénytől indultunk el… Megszületésének éve és francia mivolta miatt nem nagy meglepetés, hogy ez is egy egzisztencialista válság-történet, amiben az alkoholfüggőségből kigyógyuló főhős szembesül saját belső kiüresedettségével, konstans szomorúságával, az emberi kapcsolatainak bukott, működésképtelen mivoltával. Olyan kérdések, hangulatok, filmes közhelyek merülnek fel és vonulnak végig a cselekményen, amik ma már szinte jelképesek, szinte egy egész korszak komplett életérzése tükröződik vissza a képernyőről Ronet savanyú tekintetébe nézve – ez azonban nem jelenti azt, hogy az efféle történetekben jártas/az ezeket pózolva felemelő sznobokat unó és kerülő nézőnek ne lenne keresnivalója Malle ezen korai művében.
Ronet szerintem a század közepi francia film egyik méltatlanul elfeledett sztárja, akinek igazából nagyon is helye lenne a Gabintől Delonig húzódó legelitebb rangsorban. Színészi adottságai kiválóak, jelenléte a vásznon meghatározó és alkalmassá teszi őt „a show ellopására”, és láthatóan kedvelték a kor sztárrendezői, szívesen építettek rá egymástól akár gyökeresen eltérő karaktereket is. Hogy emléke végül elsikkadt, számomra teljesen érthetetlen és kicsit bosszantó is.
Másrészről Malle nagy kedvvel tobzódik ebben a nem eltúlzottan művészi, de mégiscsak dialógusokra, hangulatokra, életérzésekre építő személyi drámában. A Lidércfény egyszerű puritanizmusában vonzó és figyelemfelkeltő film, ami nem akar sem feleslegesen bombasztikus, sem bántóan didaktikus és szájbarágós lenni. Hagy időt és lehetőséget, hogy megértsük Alain problémáit és lehetetlen helyzetét, sőt, hogy hatvan év távlatából magunkra is visszavetítsük ezeket. A legnyilvánvalóbb kérdés egyébként egészen nyugtalanító: ha egy függő kigyógyul függőségéből, vajon nem ahhoz a konfliktushelyzethez, problémához fog visszajutni, ami miatt valaha az üveghez, szerhez, szerencsejátékhoz, bármiféle káros helyettesítő élményhez nyúlt? Ha korunk (jellegzetesen magyar) fájdalomcsillapítója az alkohol, nélküle valóban az utópiában lyukadnánk ki?
A kiváló rendezői, operatőri, vágói és színészi munka mellett, vagy inkább ezek megkoronázásaként a Lidércfény legvégső arculati elemét Claude Helffer zongoraművész adta meg, aki Erik Satie kompozícióiból játszott fel a filmhez néhány kiváltképp lehangolt, erősen negatív érzelmi töltetű darabot a Gnossiennes és a Gymnopédies sorozatokból.
Nem kérdés, hogy klasszikus. Szerintem remek induló a korabeli, hangulati és filozófiai háttér szempontjából jól ismerni vélt, de sokak által fenntartásokkal kezelt filmek versenyében – avagy ha csak egy fekete-fehér francia drámát akarsz megnézni a hatvanas évekből, ide nyugodtan jöhetsz.
