Vészhelyzet (1994–2009) 87% 160★

Az első évad után is ugyanolyan csendesen sírdogálva és alázattal írom ezt, mint néhány nappal ezelőtt éreztem magam az első néhány epizód megtekintését követően. Ez a sorozat általam, az emlékeimből táplálkozva nyolcast kapott, de most szépen felhúzom egészen tízre, és be is dobom a kedvencek közé. (legalábbis, míg az összes részét meg nem néztem).
Nagyon féltem tőle, hogy megöregszik a sorozat és nézhetetlenné lesz számomra; én magam is rettentően sokat változtam tinikorom óta. Meglepve és nagy örömmel konstatáltam, hogy azon kívül, hogy eltelt közel 30 év és az orvostudomány, illetve a filmezés is óriási léptekkel haladt előre ebben az időszakban, nem észlelhető a sorozat öregedése. Sőt, teljesen őszintén állítom, hogy sokkal jobban járunk a Vészhelyzet megtekintésével, mint bármilyen másik most futó, hasonló alapokra írt sorozattal.
Ezek az epizódok mind-mind igazi, érző szívvel készültek, és olyan sok lélek van benne, hogy az ember önkéntelenül is könnyekre fakad, máskor pedig önfeledt kacagásra. A legfontosabb elemének mégis azt tartom, hogy nem giccses, és még csak véletlenül sincsen benne sehol egy szemernyi, (talán érthető pontosan, ha azt írom) amcsi túlzás.
A rendezése és a vonalvezetése is kiváló, nem időzik sehol feleslegesen, mindenkiből egyaránt kapunk éppen eleget, mindenki megtalálhatja a kedvenc szereplőjét, és azt is, akit a legkevésbé kedvel. Ez egy ilyen hosszú sorozat esetében, szerintem, feltétlenül fontos.
A képei kissé szokatlanok lehetnek a mai mozikhoz szokott nézőnek, de néhány rész után eltűnik a retinában, teljesen feldolgozva a képkockákat.
Röviden: én azt gondolom, hogy remek a könyv, hihetetlenül jó karaktereket írtak bele a történetbe, és ezt remek színészi játékkal (kimeleném Eriq La Salle, Anthony Edwards és Julianna Margulies kiemelkedő munkáját) sikerült szalagra venni. Kiváló sorozat, nem kérdés, hogy ezzel fogom mostanában töltenni az időm, amikor csak tehetem.
spoiler.
Kiegészíteném: Alex Kingston távozásával vált végleg nézhetetlenné és érdektelenné a sorozat. Ha jót akarunk magunknak, nem nézzük tovább a 9. évadnál. Ha addig azonban megnéztük, akkor mindent láttunk, amiért ez a sorozat világszerte közismert és méltán kedvelt. A többi évad felejtős. Részemről mindenképpen itt kasza.

Minden hibája, orvosi tévedése, valóságtól elrugaszkodottsága ellenére nekem ez A sorozat. Végig követtem a televízióban, nem múlhatott úgy el hét, hogy ne néztem volna meg az aktuális részt. Bizonyos epizódokat kívülről tudok, mert megvan majdnem az összes évad (csak a 14-es és a 15-ös hiányzik) dvd-n. Ha nem is minden évben, de két évente maratonozni szoktam…
És igen, sírtam az utolsó részen. Meg utána is vagy fél órát, hogy nincs tovább, ennyi volt.

Gyerekként nagyon szerettem, az egyik kedvenc sorozatom volt, de… Ahogy haladtak előre az évadok vagy csak én lettem idősebb? már nem kötött le annyira. Ma pedig, ha véletlenül belepillantok egy-egy random epizódba, kifejezetten unom, sőt, sokszor idegesít.
Kislányként amúgy Carter doktor volt az abszolút kedvenc, aztán idővel átpártoltam Greene doktorhoz – és végül… maradtam is ott.
Illetve Stanley Tucci karaktere volt még kedves a szívemnek, itt figyeltem fel rá és kedveltem meg a színészt.
A nosztalgia miatt adtam rá egy 7-est, de ha ma jönne szembe a széria, 6 felett nem úszná meg szegény, attól tartok. :))))

Tinikorom kedvence. Anno minden este együtt néztük a csajokkal a koleszban.

Bárki bármit mond is, én imádtam! A lehető legjobb döntés volt elkezdenem ezt a sorozatot. Nagy vonakodva kezdtem bele még karácsonykor, mert épp beteg voltam és már nem tudtam mit kezdeni magammal. Onnantól kezdve nem volt megállás. Az első résztől az utolsóig imádtam mindet!
És most, hogy végeztem vele, iszonyatos hiányérzetem van. És csak remélni tudom, hogy más orvosos vagy netán egészen másfajta sorozatokkal letudom küzdeni ezt az érzést.Ha mást nem, akkor újranézem a legelejétől.
A legjobb választás, a legjobb döntés, a legjobb időtöltés. Örök szerelem!

Ez az a sorozat aminek egyszer már tutira minden részét láttam, pedig akkor még csak a tévében lehetett megnézni, kedd esténként. Még a középső gyerekem is úgy mentem el megszülni, hogy előtte még megnéztem az aktuális részt. :D Nagyon imádtam akkor. Most, hogy elkezdtem újranézni, már szkeptikusabb vagyok. Nem hiszek el mindent amit látok, látom a szereplők kezdeti bénázásait, a történetben a lyukakat, de azért még mindig imádom. Jó nosztalgiázni.

Be kell valljam, hogy itt még ki nem állhattam George Clooneyt, persze mert mindenki oda volt érte. Na mostanra azért már fordult a kocka. A sorozat meg zseniális volt, főleg, hogy előtte azért nem voltak ilyen kórházas sorozatok, hacsak nem vesszük Brinkmann professzort. :D

Én imádtam. Kár hogy véget ért. Miután véget ért rászoktam a Grace klinikára. Valahogy szükségem volt a kórházas sorozatra.

Nekem valahogy kimaradt ez a sorozat anno, de mostanában elkaptam egy-két részt, így gondoltam, bepótolom. Nem bántam meg.

Gimis voltam amikor elkezdték adni, nem mulasztottam el egy részt sem. Akkor fogalmam sem volt róla, hogy miket magyaráznak életmentés közben (most sincs sokkal több), de olyan profin hangzott, hogy „kisrutin” és „Szaturáció? 47-es”. Ezt mondjuk tudom azóta, hogy nem túl egészséges :)
No és persze ennek a sorozatnak köszönhetem, hogy megismertem az Israel Kamakawiwo'ole zenéjét. Hogy sírtam, amikor a Somewhere Over the Rainbow ment…