A kuruzsló (1953) 60% 1★

Vegyes megítélésű, de témáját tekintve máig is aktuális, konfliktusában egészen érdekes és elgondolkodtató esettanulmány ez a film. Mérhetetlenül sajnálom, hogy nem találtam belőle nemhogy magyar vonatkozású, de egyáltalán minőségileg elfogadható kópiát – mégis, akinek lehetősége adódik hozzájutni, mindenképpen tegyen vele egy próbát!

A filmtörténeti szempontból idehaza nem nagyon, vagy semennyire sem jegyzett Yves Ciampi 1953-ban és egy-két év híján napjainkban is aktuális kérdéseket feszeget. A kuruzsló főhőse egy kézrátéttel/mágnesezéssel dolgozó gyógyító, egy kiugrott volt orvos, akit bíróság elé citálnak kuruzslásért – háta mögött ott állnak az érte szinte rajongó betegei, illetve szerelme, a szintén általa kezelt Isabelle. 1953-ban Franciaországban egyáltalán nem volt példanélküli az itt prezentált csodatevő gyógyítóemberekkel való találkozás – miként a Wikipédia írja, 1950-ben egy tárgyaláson jelképes pénzbüntetésre ítéltek egy Orléans-i kőművest, aki naponta több száz beteget fogadott a saját házában, tőlünk pedig szinte még karnyújtásnyira van a Covid-járvány emléke, a tízmillió vírusszakértő szellemi rémuralmának árnyéka, sőt, a szép lassan az egész társadalmon elhatalmasodó hipochondria és az egyre esztelenebbül túltolt egészségtudatos életmód-propaganda.
Kell tehát beszélnünk az orvostudomány vívmányait sutba dobó vagy épp egyszerűen csak nem ismerő csodatevők veszélyeiről, képességeiről és lehetőségeiről, az őket életre hívó és felszínen tartó pszichológiai, társadalmi folyamatokról. És az ilyen beszélgetéseknek például remek alapjai lehetnek a hasonló filmek, akkor is, ha történetesen hetven évvel ezelőtt készültek. Mindez persze nem jelenti azt, hogy A kuruzsló minden vetületében időtálló: ez egy veretes ötvenes évekbeli fekete-fehér francia film, így természetesen számolni kell azzal, hogy mai szemmel már egyáltalán nem könnyű nézni, sőt, ha a megtekintett kópia minősége gyenge, akár egyenesen nézhetetlennek is nevezhetjük. Lassú és finom tempói, tárgyilagos filmezése, igazán takarékos, egyébként egyáltalán nem emlékezetes zenéje ingerszegénnyé teszi olykor, és Jean Marais sem az a színész, akitől egyértelmű és kézenfekvő már mai szemmel egy drámai szerepformálás – kőszoborra emlékeztető tekintete kosztümös kalandfilmekbe és akciókomédiákba való, ehhez a fajta drámai szerepformáláshoz mintha nem lenne elégséges az általa (itt és ekkor) felvillantott eszköztár. Hozzá képest csillog a képernyőn Maurice Ronet, aki egy mezei mellékszerepben briliáns módon lopja el a show-t szinte mindenki más elől. Ez a kis aszott, ránézésre is beteg, halálosan kimerült fiatalember már felvillantja a színészben rejlő megannyi lehetőséget és a karakterformálás terén mindig is jól érezhető érzékenységét.

A pontszám esetében óriási kérdés. Sajnos látom, hogy az elkészülte óta eltelt idő nem A kuruzsló javára dolgozott: patináról nem beszélhetünk esetében, sőt, idén számos olyan harmincas évekbeli klasszikus filmet láttam, ami tőle sokkal befogadhatóbb maradt máig is. Ciampi sajnos sem íróként, sem rendezőként nem alkot akkorát, hogy a filmje időtlenné tudjon válni, és ezt a problémát csak fokozza a nehéz hozzáférhetőség és a legkézenfekvőbben elérhető kópiák gyenge minősége. Úgy adom a hat pontot, hogy ideálisabb körülmények között ebben benne lenne egy hetes is akár…
És azt hiszem, ez a történet is elbírna egy modern remake-et.