A választ csak a szél ismeri (1974) 60% 1★

Látszólag egy kissé ingerszegény nyugatnémet kísérlet arra, hogy lemásolják és magukévá tegyék a francia bűnügyi film akkoriban rendkívül sikeres és hangulatában máig is időtálló stílusát, de szokás szerint több van a felszín alatt. A stáblista eleve ígéretes: látszólag csupa ismeretlen német név az Alain Delon filmek egyik legjobb másodhegedűse, Maurice Ronet mögött, de nem kell sokat gondolkodni/túrni a netet, hogy rájöjjünk, mindenkit ismerhetünk már valahonnan. Marthe Keller minimum a Bobby Deefieldből és a Fekete vasárnapból ismerős kell hogy legyen – mármint aki látta ezeket a filmeket, kétségkívül emlékezni fog rá, hisz remekelt bennük. Eva Pflug személyében magát Tamara Jagello hadnagyot üdvözölhetjük újra, Karin Dor Winnetou filmekben kezdte, Bond-lány lett, majd Hitchcock is rendezte őt a Topázban, Raymond Pellegrin még Napóleont is eljátszotta egyszer… Csak azt akarom ezzel mondani, hogy ez a produkció a maga korában egyáltalán nem margóra írt B-film volt.

Azt viszont a legnagyobb jóindulattal sem tudom nem aláírni, hogy még retrospektív szemmel is a B-kategória felé kacsingat. A feldolgozott irodalmi eredeti pedigréje jó, mint írtam az előbb, én a stáblistával is fölöttébb elégedett vagyok, de a rendezés érezhetően nincs a helyzet magaslatán. Van a filmben pár igen ígéretes, de nem elég dinamikusan-érdekesen megvalósított akciójelenet, tulajdonképpen ezeken látszik a legjobban, hogy valóban érvényesül a „francia krimi”, mint komplett műfaj erőteljes hatása, de mérföldekre vagyunk még mindig akár csak a legolcsóbb, legelfeledettebb korabeli Delon és Belmondo zsánermoziktól is. Igaz ez annak fényében is, hogy a technikai kivitelezés kimondottan tévéfilmes vonásokkal bír, nincs a filmezésben semmi izgalmas, érdekes, veszélyes – nagyon hiányzik egy kis erotika, egy kis fülledtség. A rendező ezt követően Derrick epizódokat dirigált, és rosszindulat nélkül, de ez a habitus inkább illik oda.
Teljesen nyilvánvaló, hogy Ronet viszi a hátán a filmet, őt viszont szerintem mindig öröm a kamera előtt látni, és bizonyos szempontból ördögi balszerencse, hogy anno a Ragyogó napfényben Delon ellopta előle a tuti befutás lehetőségét. Azt mondanám egyébként, hogy őt szinkronizálták, bár pusztán a szereplők szájmozgását nézve nekem úgy tűnt, az egész filmet utószinkronizálták – gesztusai, viselkedése a kamera előtt, egész jelenléte annyira jellegzetes franciás, hogy a német művészek mellette mintha kőbe dermedtek volna. Martha Keller amúgy ügyes, méltó partnere Ronet-nek.

Nagy sajnálatomra hat, mert lehetőség volt benne és egyáltalán nem lett rossz film A választ csak a szél ismeri, mégis inkább főpróbája valaminek, amiből tudomásom szerint nem lett később semmi…