A kikötői pályaudvar váltóőrtornyában minden éjszaka ül egy ember, és figyeli az utasokat, akik leszállnak az Anglia felől érkező hajókról, vonatra szállnak, és elindulnak a kontinens belsejébe. Ez minden nap így történik.
„A londoni férfival kicsit hasonló eredmény született, mint… [tovább]
A regény olvasása közben azon gondolkoztam, hogy lehet ebből egy több mint két órás filmet forgatni? Nos, így. Őrült lassú ez a film. (A regény se az a pörgős fajta). Olyan hosszú, hogy ennyi idő alatt elméletben el lehet olvasni a könyvet. Elméletben, mert nekem pl. hónapokig tartott. Pszichologizáló krimi, magát a cselekményt elintézi kb. két oldalon, az összes többi pedig arról szól, hogy miként dolgozza fel „főhősünk” a történteket, illetve hogyan reagál helyzetekre és emberekre. A két oldalnyi cselekményt kivéve a többi tulajdonképpen az elméjében játszódik le, és ez az őrlődés teszi ki a regény nagy részét, ezért rettentő nehéz olvasmány.
Kezdjük azzal, hogy a film fekete-fehér, ami azért nagyon jó, mert a regény is az. nagyon kevés szín van benne, inkább szürke az egész, hiszen többnyire éjszaka, illetve borongós téli napokon játszódik egy kisvárosban, ahol annyira nem történik semmi, hogy egy-egy idegen érkezése (illetve maradása) eseményszámba megy, és mivel mindenki ismer mindenkit, azonnal beazonosítják az idegeneket is. Zárt közösség, szürke, sivár eseménytelen hétköznapok… ezek sorát töri meg a londoni férfi felbukkanása.
A színtelenséghez hozzájön a szótlanság is: párbeszéd nem nagyon zavar meg bennünket. Annál nagyobb szerep jut a zenének. Meg a csöndeknek.
A film kiváló adaptáció, kétségkívül visszaadja a regény hangulatát; ugyanaz az érzés fogja el a nézőt, mint az olvasót. Leteszi a könyvet, abbahagyja a filmet, de aztán újra visszatér hozzá, mert nem hagyja nyugodni, mégiscsak a végére kell érnie.
