A macskák (1964) 74% 10★

Azt hittem, hogy bohózat lesz, mert a 10. percben a maffiózó hármat beleeresztett annak az evezős csónaknak az aljába, amiben ők négyen álltak a mélyvízen, és a stukkert ugyan kivette a kolléga a kezéből, de aztán meg elejtette. Mindezek után vágás, és már kint is voltak a parton. Értem, hogy valahogy meg kellett oldani, hogy Marc elmenekülhessen, de ez az első 15 perc így nem volt izgalmas, csak vicces. spoiler

Az utolsó negyedben lehetett volna még bonyolítani a sztorin, de a vége nagyon gyorsan le lett zárva. Így is kerek lett, de olyan kis csininőcis. Volt ugyan némi piffpuff, de hogy thriller meg dráma lenne…? Ezek a kanyarok és élek nekem hiányoztak, és a zene se vette ijesztőre a figurát.

A film legalapvetőbb kérdésére, miszerint partiban van-e René Clément korábbi Delon-rendezésével, a Ragyogó napfény-nyel, a kézenfekvő válaszom a nem. Egyébként tök okból sem, de szerintem nem illik erre felfűzni egy értékelést. A nagyon lényegre törő álláspontom azonban az, hogy amíg a Ragyogó napfény mai szemmel nézve is abszolút kortalan alkotás, addig A macskák jól észrevehetően a korabeli „francia noir” mozik hatása alatt áll – kicsit mintha még a Kifulladásiggal is rokonságot mutatna.

Tehát a pedigré jó, de a katarzis mégis elmarad. Pedig izgalmas látni, hogy a női ágyak között szaltozó ügyeskedő, a magát nagyképűen csak manipulátorként azonosító fickó először gigolo életmódjára fázik rá, végül pedig a női karmok csapdájába esik. Mondanám, hogy ez már a hatvanas évek életérzése: a nő immáron erős és a neki adatott képességekkel élve ugyanúgy képes megvezetni és saját céljaira felhasználni a férfit, mint egykor fordítva, csak hát a nő itt azért még érezhetően ösztönlény… Valóban kicsit olyanok ezek a figurák a színen, mint a macskák. Szeretik kelletni magukat, önzőek, mesterei az érzelmi zsarolásnak, és csak futnak a baj elől.
De ahogy fent írtam, nagyon hiányzik a katarzis, a csúcspontok, azok a törések, amik a Ragyogó napfényben olyan elementáris erővel hatottak a nézőre. Itt nincsenek áll-leejtős pillanatok, sőt, rögtön a nyitány egyik látványos akciószekvenciáját szerencsétlen módon elbénázták, ami a film kontinuitására is rossz hatással van: spoiler
Hogy mi újság a nagy hármassal, Fondával, Albrighttal és Delonnal? Nehéz erre választ adni. Jane Fonda nekem mindig radar alatt volt. Pár hónapja láttam a Klute-ban, és javára írtam, hogy remek az alakítása, de slussz-passz, eszembe nem jutott volna újra filmet nézni tőle. Albright, bár ügyesen mozog a fiatal kollégák újfajta nézői igényekre hangszerelt alakításai között, nem lett emlékezetes, Delon pedig elvileg atombiztos – gyakorlatilag pontosan azt a sztereotip szerethetetlen ügyeskedő gigolót alakítja, akivel a legtöbb vele szemben szkeptikus néző azonosítja őt a fiatalkori szerepeiben. Nem érzem, hogy igazán élné a helyzetét. Lehet, már Hollywood járt az eszében ekkortájt.
A macskák sajnos sok tekintetben elcsúszott nálam a banánhéjon: a zenéje például valószínűleg Lalo Schifrin egyik legihlettelenebb munkája.

Nem nyűgözött le, de a korabeli francia filmes mezőnyből szerintem semmilyen irányban sem lóg ki A macskák. A Delon-mozik versenyében már igen, szóval esetében kicsit sem bánom, hogy magyarul egyetlen kiadó sem égette DVD-re – szemben például a Volt egyszer egy tolvajjal.