Kiemelt értékelések

Serge_and_Boots 

Félve fogom értékelni ezt a filmet, mivel csak egy eredeti nyelvű, viseltes kópiát sikerült megnéznem belőle – nem tudom, tekinthető-e ez egyáltalán filmnézésnek nyelvtudás nélkül, de számos fontos vetület így is le tud csapódni a nézőben, és hát az efféle mozik bőven hagynak is nyomot maguk után, legyen maga a film minőségi szempontból bármilyen…

Azt nem tudom tőle elvenni, hogy rendkívül fontos és drámai, megannyi lehetőséget magában hordozó drámát tár fel: 1942-ben a Gestapo kivégez egy tanárt és egy iskolás lányt, a bestiális tett után negyven évvel pedig az egykori szemtanúk, az iskola diákjai újra összegyűlnek, hogy kinyomozzák, ki árulta el az áldozatokat. Az idő múltával az immár öregségük előszobájában toporgó férfiak már-már tárgyalótermi drámára emlékeztető, végtelen diskurzust kezdenek arról, mit is kellene tenniük, mi is történt negyven évvel korábban. A múlt, a még velünk élő történelem elvarratlan szálainak efféle felgöngyölítése egyszerre személyes és kollektív konfliktusforrás – mondanám, hogy nekünk is efféle filmekkel kellett volna rámutatni a szocialista múlt velünk élő árnyaira, de az ügynökkérdést egyrészt a lehetetlenségig átpolitizálták, másrészt kopogjuk le, az ’56-os eseményeket követő tárgyalásokat nem számítva ilyen mérvű traumák feltárására nálunk talán szükség sem mutatkozott. Nem úgy a nácitlanítások után az egész problémát szőnyeg alá söprő Németországban, de ez már tényleg más lapra tartozik.
Maga a konkrét film azonban gyermekbetegségekkel küzd, amit a kreatív vonalat kézben tartó Jean-Jacques Aublanc rövidke és viszonylag sikertelen karrierje is visszaigazol. A történet egyszerű és önjogán hatásos, de a tolmácsolás akadozik. Számos jel utal arra, hogy a rendező próbálja húzni az időt, hogy túlzásokba esik a szentimentalizmusa, hogy nincs elég ötlete, elég homályos töltelékekhez nyúl. Abszolút színészközpontú filmről beszélünk, de a fényképezés konkrétan a művészek ellen dolgozik: az összkép nagyon sötét, különösen a belterek, vannak konkrét jelenetek, ahol a fehér ingben álló színésznek éppen a feje borul sötétségbe, máskor meg kinyitnak egy ablakot, de maga a színész továbbra is sötétségbe borul, míg a kinti látképre váltva hirtelen kivilágosodik a kamerakép. Ez a bizarr tónus szerintem nem konceptuális vagy tudatos döntés eredménye.
A filmet Maurice Ronet miatt néztem meg, akinek ez volt élete egyik utolsó szerepe (1983-ban hunyt el), de különösebben nem villant nagyot – áll ez mindenki másra is, ha van igazi főszereplőnk, akkor az a végletekig eltökélt Claude Rich.
A zene, illetve az azt jelképező egyetlen egy betétdal nagyon idegesítő egy ilyen tematikus közegben.

Az egyetlen francia IMDB-s értékelővel nagyrészt egyetértésben, nem jó film az Un matin rouge, de a téma és néhány finom részlet miatt mégiscsak lehet érdekes. Azért adom az ötöt, mert nyelvtudás birtokában biztosan sokkal többre értékelném a színészi munkát.


Hasonló filmek címkék alapján